És én: akit alighanem morgós öregembernek gondolnak
2023.április 28.
A leérkezések utáni első alaptábori nap mindig kellemes, kába zsibbadásban telik. Az ember élvezi az alacsonyabb magasság „melegét” (persze itt is fagy van, de egész más egy reggel 5300 méteren, mint 6400-on), a kényelmet – a matracom és hálózsákom is nagyobb, komfortosabb, mint odafent –, az ellátást (hiszen itt elém rakják az ételt és termoszokban áll a kész forróvíz, nem kell megdolgozni érte), és főleg az oxigéndús levegőt – az a bő ezer méter nagyon sokat jelent ám, ebben a magasságban különösen! Minél magasabbra megyünk, exponenciálisan válik annál nehezebbé minden!
Aztán itt vannak az emberek. Előny-e? Nem tudom. A közösségi/étkező sátor nagyjából az alábbi klikkekből áll: az egyik asztalnál ül a leghangosabb társaság. Vegyesvágott, a világ minden részéről. Általában elmondható, hogy már legalább egy „expedíción” jártak (ez általában a Manaszlu vagy valamelyik „7 summits csúcs”) és ezért folyamatosan és harsányan a hegymászásról, pehelyruházatokról, időjárási ablakokról, serpa hordárokról, nyolcezer méterekről, magaslati táborokról, helikopterekről, csúcsmászásról, oxigénpalackok számáról, az Eiger északi faláról és a legextrémebb alpinistákról, rekordokról, Nirmal Purjáról, az általam nem ismert további, nagy népszerűségnek örvendő expedíciós hősökről és hősnőkről, hőstettekről és főleg, saját magukról beszélnek, mintegy licitálva egymásra – de ez szó szerint reggel 8-tól estig! Némelyikük feltűnően affektál. Nagyrészük még nem fogott jégcsákányt a kezében.
A másik asztalnál ülnek a kizárólag orosz ajkúak (több különböző országból), így ők nem angolul diskurálnak: mogorvább tekintetű népség, de néha fel-felnevetnek, miközben össze-vissza kanalazzák az asztalra kikészített „közös készletet”, legyen az lekvár vagy olajbogyó. A személyzettel elég nyersen kommunikálnak, de lehet, épp csak rossz napjuk van – ma is. Az iráni asztal kedélyes csapat. Tapasztalt mászók is vannak (nem csak a Manaszlun jártak). Különleges hazai édességekkel örvendeztetik egymást, társasjátékoznak, vezetőjük irányítása alatt napi szinten terveznek és elemeznek. Hozzájuk csapódott a tehetős és divatos, folyamatosan követelőző és elégedetlenkedő pakisztáni srác is. A negyedik asztal: itt ülnek a legbetegebbek. Úgy értem, szó szerint. Az alaptábor egyébként is olyan mostanra, mint egy tüdőszanatórium: mindenki csúnyán köhög, a doki szerint egy vírusos nyavaja is terjeng, nem ám csak a szokásos Khumbu-köhögésről van szó. A minap, egy közeli táborból hat mászót evakuáltak, 41 fokos lázzal! Szóval ez az asztaltársaság olykor felettébb leharcoltnak tűnik. Itt ül az egyik srác, aki többszöri figyelmeztetés ellenére is az asztalon tárolja használt zsebkendőit: alapvető szabály lenne, hogy ezt ne tegye! Bosszantó és gusztustalan. Nagyon is!
Aztán vagyunk mi. Az indiai legények (egyikőjük különösen jófej, a másik hetek alatt még nem sokat beszélt, ellenben egyre többen kerülik, mert valószínűleg még nem is igazán fürdött – szó mi szó, ez érezhető), a kanadai srác, aki viszont folyamatosan csacsog, a „nagy maci” skót fazon, aki egy kedves ismerősömre emlékeztet (a tájszólását pedig kifejezetten imádom!), és én: akit alighanem morgós öregembernek gondolnak néha, amikor kénytelen vagyok szóvá tenni, hogy ugyan vigyázzunk már és ne köhögjünk egymásra vagy ne tegyük a taknyos zsepinket az asztalra! Bizony nagy bátorságra van szükség, hogy rávegyem magam az efféle edukatív megnyilvánulásokra, de valakinek meg kell tennie! Mostanra rutinos lettem és gond nélkül vállalom ezt a nem túl népszerű szerepet: de valahol elkeserítő, hogy egy ilyen zárt és érzékeny közösségben, felnőtt emberek, nem tudnak viselkedni és végtelenül egyszerű, könnyen követhető íratlan szabályokat betartani! A személyzet is köhög, én is köhögök, de akkor is meg kell tennünk bármit és mindent, amivel akár egy kicsit is biztonságosabbá, tisztábbá, élhetőbbé tehetjük a környezetünket! Sokszor ezeken a pici dolgokon, apró részleteken múlik egy expedíció, a siker. Ettől függetlenül, szakmai kérdésekben mégis engem kérdeznek meg nap végén. Vagy persze a serpáikat: akkor mit vegyünk fel? Kell már a pehely kezeslábas? (Nagyon szeretnék minél hamarabb használni, gondolom, a jégesésben is ezért látok túlöltözött klienseket fulladozni...) Mit vigyünk enni az útra? Ez a hálózsák jó lesz? Hiába, nem tudok láthatatlanná válni...
Gyűlik a szennyesem. Ma is megszagoltam a Nepálban vett mosószappanom, de még mindig nem állok neki a fontos feladatnak. Jobban foglalkoztat az időjárás kérdése...
Comments