Ők az én világom.

2023. április 23.

---

Várva várt nap a mai. Bár már nagyon terveztem az indulást, a pudzsa szertartás előtt nem szívesen kezdtem volna bele első akklimatizációs körömbe. A havazás még kedvezett is, ha úgy vesszük. Az idő is kiderült mostanra. Minden szépen alakul: egyrészt, mert alakítjuk, másrészt, mert bízok a jó szerencsében!

A tavaly megismert, aranykeretes napszemüveget viselő láma érkezik a táborba. Az oltár elnyerte végleges formáját, a serpa sárcok iszonyatosan kemény munka árán építették fel. Megkezdődik a kántálás. A környék lakói egyre csak gyülekeznek, mindenki felszerelési és egyéb, személyes tárgyakat hoz magával. Egy pár bakancsot, sisakot, Támogatóim zászlóit és a magyar lobogót, és mindezek tetejébe, a kisfiam apró békáját helyezem el az oltár tövébe.

Illatos füst és az imádságok ritmikus dallama száll a szélben. A láma megáldja a kellékeket és megáld minket is: engedélyt kapunk az égiektől, hogy a hegyre léphessünk! Igazán fontos szertartás. Tekintetem a Nyugati-vállra és a jégesésre emelem. Újra itt vagyok. A Lhoce felengedett gyönyörű csúcsára. Eszembe jutnak a K2 küzdelmes évei is. A siker és az öröm érzése. És most itt állok a legnagyobb feladat előtt: „Csomolungma! Sagarmatha! Mount Everest! A Föld Istenasszonya!” – suttogom magamban átszellemülve.

A hatalmas tér, az égbetörő hegytömegek után viszont egyetlen dologra szűkül a tekintetem: szemeim megakadnak a kicsi békán! Soma! Timi! Ők az én világom. Nem mindig egyértelmű, hogy mit keres itt az ember. Az egész testem zsibbadni kezd. Elszorul a torkom. „Pici fiacskám!”

Az arcomat takaró kendő és napszemüveg alatt elsírom magam.