A flow érzésről
2023. április 12.
Az egyik leghosszabb akklimatizációs napom elé nézek. Amikor a Chhukhung Ri csúcsán voltam, megfigyeltem a tovább vezető hosszú gerincet, ami egy még magasabb pontra visz. Járhatónak ítéltem és már akkor elhatároztam, hogy e nagyszerűnek ígérkező útvonal lesz egyik napom programja.
Chhukhung faluba a reggeli napfény kellemes melegében értem át. Most nem fújt úgy a szél, mint legutóbb. Nem álltam meg, de még mielőtt nekiiramodtam volna az emelkedőnek, tartottam egy rövidke egészségügyi szünetet a patak partján éktelenkedő sziklatömbök között megbújva.
Kimérten, tempós léptekkel indultam tovább. A településről startoló egy-két csoportot már az első húsz percben magam mögött hagytam. A tisztásra felérve fajdkakas szerűségeket veszek észre. Sebesen szaladnak el a közelemben, szerintem egyikünk sem számított a másikra. Csíkos tollazatukkal igazán mutatós jószágok. Roland barátom jut eszembe, akivel nagy rajongói vagyunk a szokatlan, kirívóan színpompás tyúkoknak és galamboknak.
A nyeregbe felérve frissítek egyet. Nem erőltetem a nap első felét, de érzem, hogy gyorsabb vagyok, mint korábban. Zselé, víz, gyerünk! A Chhukhung Ri 5500 méter feletti csúcsára érve megállapítom, hogy 23 percet faragtam az első, pontosan két órás időmből. De nem ez a nagy szám, hiszen lehettem volna ügyesebb is, hanem az, hogy sokkal könnyebbnek érzetem ezt a menetet, mint a korábbit. És ez a lényeg: ebben látom az előakklimatizáció értelmét – hogy bő két hét alatt készségszintre tudjam fejleszteni a mozgásom ebben a magasságban. Hogy ne megterhelő, hanem természetes érzés legyen az a teljesítmény, amit elterveztem és elvárok magamtól! Ennek fényében remélem azt is, hogy az Everesten – legalábbis ez első kör(ök) során – gyorsabb és hatékonyabb tudok lenni és, hogy kevésbé szenvedem meg az új, nagyobb magasságot. Ha ez egy kicsit is működni fog – márpedig minden okom megvan azt hinni, hogy fog! –, akkor máris több energia marad a folytatásra. Energia alatt pedig nem csak a fizikai állapotomat és tartalékaimat értem, hanem ezzel párhuzamosan a mentális kimerültséget és készséget is. (A nap végén sajnos arra a hírre értem vissza Dingbochéba, hogy három serpa mászó vesztette életét a Khumbu-jégesésben! Nem hiába félek ennyire attól a gleccsertől...) A lelki állapot pedig megkérdőjelezhetetlenül kihat a fizikai jólétre is.
Egy pisiszünet erejéig állok meg és már ereszkedek is a csúcs másik oldalán. Ez ránézésre is egy hosszú gerinc, amit több kisebb-nagyobb előcsúcs tör meg. A legmarkánsabb előcsúcs mondjuk maga a Ri. Erodálódott közet borítja a logikusnak tűnő nyomvonalat. Nyomvonal itt persze már nincs, teljesen random, hogy melyik csapásirányt választom. Általában jó érzékkel navigálok az efféle terepen, ebben most is nagyon bízok. Amikor kiváltképp macerássá válik, azt mantrázom magamban, hogy csak mozogni, mozogni! – hiszen minden lépés tovább és egyre magasabbra visz. Egyszer sem állok meg, hogy a megfelelőbb útirányon morfondírozzak: jellegében hasonlók a körülmények és a kőzet, itt most nincs sokkal jobb vagy sokkal rosszabb opció. Egyszerűen haladni kell! Azt pedig csak úgy lehet, ha nem időzünk mozdulatlanul.
Néhol kifejezetten kellemetlen, ingatag kőtengereken vágok keresztül. Egyszer csak meredekebbé válik az útvonal. Szememet a főcsúcsnak képzelt pontra szegezem. A kőzet némileg stabilabbá válik. Egy ideig. Összeszűkül a gerinc. A kitettség nagyon is sokat ad az élményhez. Egyre élvezetesebb. A botokat zsákom mögé szúrtam, kézzel-lábbal mászok egyre magasabbra. Talán évtizedek óta ül egymáson egyik-másik széthasadt sziklatömb, de van pár vízszintes repedés, amibe alig-alig merek benyúlni. Ha pont most zökkene a helyére, akkor bizony foglyul ejtene a hegy...
Belekezdek egy függőleges falszakaszba. III-as mozdulatok, nem lenne nehéz. Hirtelen nagy tömb fordul ki bal kezem alól. Hmmm. Újabb fogást keresek. Ütögetem a morzsalékos, peremek nélküli kőzetet. Alig merészkedek feljebb, amikor újratervezek. Leóvatoskodom és jobbra kerülöm a tornyot. Újabb, méternyi kőtömböt tolok ki a helyéről, amint rálépek. Annyira nem lepődök meg, végső soron az egész gerinc ilyen. A különbség az, hogy a csúcs alatt már egy kisebb falrendszerben vagyok: itt már nem elesek, hanem LEesek, ha nem vagyok elég körültekintő. Egy kuloár, illetve két csúcs rajzolata mutatkozik meg fölöttem. A folyosó igazi kőbánya, látszólag minden sziklatömb a fölötte lévő roskatag tömeget tartja. Megfordul a fejemben, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet errefelé jönni, de mielőtt fölöslegesen túlgondolnám, már fent vagyok! Egyértelművé válik, hogy a magasabb csúcs még előttem van. Egyre lelkesebben lépkedek: minden fogást és lépést magabiztosan ellenőrzök. Stabil kőzetbe kapaszkodom. Hirtelen kidugom a fejem egy apró kőbaba mellett: nahát, emberi jelenlétre utaló jelek! Megnyugtató. És tessék: itt vagyok a csúcson. A térkép szerint 5833 méter. A GPS-es kalibráció szerint valamivel magasabb.
Káprázatos a panoráma! Micsoda csúcsélmény! Masszív, éles, ám sziklaszilárd tömbök összetapadt sora jelenti a legmagasabb ponthalmazt. Bátran lépkedek jobbra-balra. Az önkioldós fotók elkészítése mondjuk kíván némi akrobatikus bravúrt: a tíz másodperc azért nem olyan sok, ha ilyen kitettség fölött kell egyik pontról a másikra ugrálni! Sokáig elszórakozok a képek készítésével. Ez a csúcs emelkedik a legközelebb – vagy ha úgy nézzük, ez a legutolsó! – a Nuptse-Lhoce déli faltömegének árnyékában. Döbbenetes élmény! Ha ennél is közelebb lennék, akár be is szállhatnék... Csak ámulok és izgatott tekintettel fürkészem az áthatolhatatlannak tűnő falrendszert. Tekintélyt parancsoló. Drámai. Minden kiterjedésében óriási!!!
Tovább mászok a gerincen és óvatosan ereszkedni kezdek. Az már hamar eldőlt, hogy ugyanezen az útvonalon bizonyosan nem fogok visszamenni. Örömteli lett volna Dingboche irányába – nyugat felé – orientálódni, de a keleti oldalon lefutó gleccser és az azt szegélyező szelíd terep sokkal közelebbinek tűnt. Ezt már a gerinc alacsonyabb szakaszáról megfigyeltem, egyúttal el is döntöttem: körbe kell mennem, miután elértem a csúcsot! Rémisztő törmelékfolyamok ömlenek le mindkét irányba. Ezt nem fogom megúszni. Megérzésemre hagyatkozva indulok el a legszimpatikusabbnak tűnő kuloár irányába. Először méretes, frissen zúzott tömbökön egyensúlyozva, aztán az apraján: minden lépésemnél fél köbméternyi zúzalék csúszik meg a lábam alatt. Nesze neked új futócipő! A zokniszerűen lábamra simuló, szuperkényelmes lábbeli úgy érzem, menten szétforgácsolódik! Erősen sarkazok, hatékonyan veszítem a métereket – a szabály itt is ugyanaz, mint felfelé volt: nincs sokkal rosszabb vagy sokkal jobb, szóval minden egyes mozdulatomnak vinnie kell a megfelelő irányba! Így tudok haladni! Négyszáz méterrel vagyok már alacsonyabban, de még mindig távolinak tűnik a vége: alig várom, hogy szilárd talajt fogjak! Félve pillantok fel-fel néha: csak a szél, vagy a csúcs alatti romok indultak meg??? Tekepálya, ahol minden golyó megsemmisítő erővel találna be: és én vagyok az egyetlen bábu.
Végre! Kifut a lejtő és a zúzalékot átveszi a mohos-zuzmós, puha „gyephavas”. Biztos távolságra kerülök, de közben látom, hogy a téli lavinák nyomai még messze lent ülnek a völgyben. Jéggé fagyott hótömeg, melyet később elhagyok. Megállok, harapok pár falatot, nagyokat nyelek a vizespalackomból. A szemem le nem veszem a Lhocéról. Felhők között bújkál, de hegyes előcsúcsai minduntalan elővillannak. Tavalyi csúcsélményem akkor lett volna még különlegesebb, ha ez az oldal is megmutatja magát – de nem panaszkodhatom: a felhők fölötti napfényes világ csipetnyi hiányérzetet sem hagyott bennem! Milyen közelinek tűnnek most azok a csipkék: pedig három kilométerrel vannak magasabban!
Sokat regélhetnék még e napom nagyszerűségéről, de inkább megpróbálom lezárni naplómat. Ahogy Timinek meséltem, a falu felé közeledve elkapott az a „megállíthatatlan” érzés, amit az ember a legboldogabb napok során él meg: talán ez az, amit „flow érzésnek” szokás nevezni mostanában. Amikor úgy érzed, nemhogy elfáradni nem tudnál, de egyre erősebb és gyorsabb vagy; amikor fülig érő szájjal mosolyogsz a világra; amikor mindent a helyén érzel és mindent jónak és szépnek látsz! És ez esetben ebben nem is volt túlzás: hiszen a délutáni napfényben fürdőző hegycsúcsok mesevilággá változtatták önfeledt kocogásom színterét! Így lett tökéletes lezárása ez a túra ennek a gyönyörű két hétnek! Hiszen hamarosan tovább állok.
Chhukhung házait meglátva szó szerint sprinteltem a domboldalon. Egy utolsó frissítést követően meg sem álltam Dingbochéig. Vacsoraidőre, maximálisan felvillanyozva futottam be a faluba. Alig vártam, hogy felhívjam a családomat és megoszthassam Velük az élményt!
Most pedig: Veletek.
Comments