Berendezkedek a lelkemben is
2023. május 3-4-5.
Alaptábor. Havazás. Szürkeség. Emberek. Az előrejelzés alapján jónéhány nap várakozás következik. Sokan azt gondolnák, hogy egy hegymászó expedíció állandó izgalom és csupa akció! De ez nem így van: tekintve, hogy az ember leginkább várakozik, kifejezetten unalmas tud lenni! (Oké, én még ilyenkor sem érzem unalmasnak...) De várakozni kell a jóidőre, az akklimatizáció folyamata is türelemjáték, mint ahogy türelmet igényel az egész stratégia és minden itt töltött perc! Akár fent vagyok, akár lent, az alaptáborban.
És akkor itt van a „csapatnyomás”. Még jó, hogy egyedül vagyok! De akkor is érezhető a sokaság nyugtalansága: az ittlévők – az összes oxigénes mászó – túl van egyetlen akklimatizációs körén. Innentől kezdve ők a csúcsmászás lehetőségét várják és ekképp alakulnak a beszélgetéseik is – ami teljesen érthető! Azonban ezzel egyetemben begyűrűzik a hétköznapokba egy megmagyarázhatatlan nyomás, ami abból fakad, hogy minden kérdésük az időjárásablakra, a felszerelések feljuttatására, a táborok kiépítésére és az idő múlására irányul: vagy ezek, illetve a konkrét válaszok hiányában háborodnak fel és adnak hangot nemtetszésüknek! Miközben még hátra van egy hónap és én még javában akklimatizálódok (nagyon várom azt a bizonyos harmadik, egyben utolsó körömet!), olyan érzés kezd kialakulni a táborban, mintha a végéhez közeledne a szezon és már csak pár nap lenne arra, hogy megkíséreljünk feljutni a csúcsra! Mintha rohanni kellene! Nem mondom, én sem szívesen várok túl sokat idelent, de ha muszáj, akkor muszáj! Ez normális. Azonban sokkal nehezbb úgy várakozni, ha közben ezt kénytelen érezni az ember. Ilyenkor kell tudni „kikapcsolni”!
Egy igazán nagyszerű találkozásra került sor a napokban, ami egyben felettébb kellemes emberélményt is jelentett! Megérkezett távoli szomszédságomba Márton – Márton Peter Price –, aki magyar és angliai származású mászóként érkezett az Everestre. Tudtunk egymásról, sőt kapcsolatban is voltunk az elmúlt időszakban. Mindig nagy élmény egy ilyen találkozás, Márton hozzáállása viszont kifejezetten szimpatikus. Lelkesedése és elhivatottsága mellett megvan benne az a szerénység, alázat és tisztelet is, ami szerintem elengedhetetlen, ha ilyen hatalmas hegyek közé indul a kalandvágyó lélek! Oxigénes mászóként is éveken át tudatosan készült, a sport és tudomány lehetőségeit is maximálisan kiaknázva: élvezettel hallgattam, hogy már Londonban 6000 méter fölött töltötte éjszakáit, ugyanis olyan nyomásszabályozós, magasságot szimuláló sátorban készült és tölti napjainak egy részét már hónapok óta, ami lehetőséget ad az „otthoni akklimatizációra”, így lerövidítendő a hegyen eltölteni szükséges napok számát. A Manaszlut KILENC nap alatt mászta meg tavaly, reptértől reptérig! Normál esetben a mászók ennyi idő alatt sétálnak fel az alaptáborig! Egészen új és elképesztő számadatokat tudtam meg, de tényleg olyanokat, amikre gondolni sem mertem volna korábban! Ez egy új irány, az „altitude chamber és altitude edzőközpontok” nyújtotta lehetőségek, a gyors, helikopteres megközelítés és akár a helyben történő akklimatizáció nélküli, azonnali csúcsmászás – természetesen mesterséges oxigénnel! „Rapid ascent.” De akkor is lenyűgöző! Márton már valószínűleg rég otthon lesz, egy sikeres expedíciót követően, amikor én csúcsmászó körömre indulok és még mindig messze, nagyon messze leszek júniusi hazaindulásomtól!
Meghatódva veszem át a kedves ajándékot: Márton megkérdezte, hogy hozhat-e nekem valamit – bevallom, nagyon szeretem az angol cheddar sajtokat! És bár számítottam rá, hogy egy jelképes mennyiséget, egy apróka tömböt netán tényleg kapok, de két nagy kocka extra érett cheddart nyújtott át ünnepélyes keretek között, és egy üvegnyi krémes tormát – megilletődve öleltem át újonnan megismert Sporttársam! Az ilyen kedvességek, az ilyen pillanatok nagyon sokat tudnak jelenteni az itt töltött hosszú hetek során! Nagy becsben fogom tartani az ajándékba kapott finomságokat: felkínálom, hogy felezzük el, együk meg együtt, de Márton hajthatatlan! „Ez a legkevesebb.” – mondja. Alig jutok szóhoz. Ez a két csomag sajt egy világgal ér fel nekem. Cserébe egy adag békéscsabai füstölt kolbászt nyújtok át, bár messze kevésnek érzem viszonzásképpen – viszont ez is szívből jön, ezt garantálhatom!
Jót beszélgetünk a finom ebéd mellett, majd elköszönünk és a legjobbakat kívánjuk egymásnak! Egész biztos, hogy vagy így, vagy úgy, újra találkozunk majd!
Lassan bekúszik a rossz idő a völgybe. Napról napra lett egyre szürkébb minden. Vizes hó esik reggeltől estig, hangos surranással csúszik le az étkezősátor falán. Behúzott nyakkal sietek vissza sátramba. Egyelőre a leérkezésemet követő zuhanyozás, a mosás, a szakállnyírás is elmaradt. Berendezkedek a sátorban, de berendezkedek a lelkemben is: türelmesen várok, amíg csak kell! Örökké nem eshet.
Comments