Családtagnak lenni
2023. április 1.
Fehérbe öltözött a táj. A letaposott, fehér ösvényen egy fotózkodó, indiai csoport mellett haladunk el. Olyan érzésem van, hogy most látnak először havat, de ez nyilván csak izgatott lelkesedésük miatt tűnik így. A folyón átkelve a völgy fölé borul a reggeli napfényben fürdőző Ama Dablam. Nem hiába az egyik legszebb hegy a világon. Mint mindenki más, én is képeket készítek. Minden okom megvan rá, tényleg káprázatos a látvány!
Amilyen hideg volt a reggel, olyannyira meleg van, mire Shomare faluba érünk. Talán tíz óra sincs, amikor egy korai ebéd mellett döntünk. A pirított, zöldséges tésztát falatozgatva mellém telepedik két amerikai lány. Beszédesek, kíváncsiak, felettébb kedélyesek. Később kiderül, hogy Lukla óta diamoxot (magaslati betegségre ajánlott gyógyszert) szednek, így alighanem ezért tűnnek mindenki másnál energikusabbnak! Érdekességképp azért illik megemlíteni, hogy a nők jellemzően könnyebben akklimatizálódnak. Igen, ez hegymászók esetében is igaznak bizonyul, ha régi, pakisztáni éveimre gondolok. Nem beszélve a Feleségemről, Timiről, aki ezerszer jobbat aludt az Elbrusz nyeregben sátrazva, mint mi, Csabi barátommal! Nekünk férfiaknak, alaposan fel kell kötni a gatyát!
A következő, pihentető szakaszon ismerős ruhadarabon akad meg tekintetem. Jól látom, hogy Zajo pehelykabátot visel a szemből érkező serpa túratárs? Egyből leszólítom és büszkén mesélem, hogy milyen szinten kötődöm a márkához. Mint kiderül, egy szlovákiai mászótól kapta ajándékba, miután hegyivezetőként kísérte őt fel az Island Peak csúcsára. Nagyon elégedett a dzsekivel, már csak azt bánja, hogy nadrágot nem kapott hozzá! Megértem. Azok is nagyon jók, helyeselek.
Dingboche. Az Ama Dablam lábánál elterülő falvacska 4410 méteren fekszik a térkép szerint. Elégedett örömmel lépem át a település határát. Ez lesz az „otthonom” a következő két hétben. Az egyik ismerős vendégház felé vesszük az irányt, ahol hamar meg is állapodok a végtelenül kedves főnökasszonnyal: egy pici, eldugott, személyzeti szobát kapok az emeleten. Félig raktárként is funkcionál, koszoska, de nem zavar. Az ablakból kitekintve az Ama Dbalam tornyosul fölöttem. A háziak emlékeznek rám: én vagyok az, aki tavaly hideg vízben zuhanyozott. Így igaz, nevetek én is és előrevetítem, hogy ezen szokásomon azóta sem változtattam. Átveszem a szobához tartozó lakat kulcsát. „Mostmár családtag vagyok!” – mondják kedvesen.
Omár kezébe borravalót nyomok. Számolgatja, szerényen elmosolyodik, örül. Megöleljük egymást. Visszakísérem a falu határáig és elköszönünk. Ő Namche felé veszi az irányt, én pedig felbaktatok a sztúpákhoz, majd még magasabbra. Megérkezik a délutáni havazás. Hosszú, ázott imazászló hever a földön, vagy tizenöt-húsz méter is lehet. Kiszabadítom a kövek közül, visszahúzom a gerincre és az erősödő szélben rögzítem leszakadt végét a kőrakáshoz. Hangosan, vitorla módjára lobog újra. Ahogy kezdek átfázni, hunyorogva nézem a falu házait a völgyben. Itt vagyok hát!
Comments