Csodavilág ez – pedig igen, itt félek a legjobban.
2023. május 1-2.
Barátságtalan. Vadul rázza a szél a sátrat. A kilélegzett pára fagyos daraként hullik a nyakamba a ponyváról. Odakint havazik. Vagy legalábbis kavarja a szél a havat.
Erőt veszek magamon és elballagok az árnyékszékemnek kinevezett eldugott kis hasadékhoz. Figyelem a térdemen szétolvadó hópihéket. A 2-es tábor sátrait alig látom. Mindezek ellenére még nem jut eszembe ekkor, hogy veszélyben a tervem: nem annyira rossz a helyzet, mégha nem is süt a Nap. Azt persze nem sejtem, hogy párszáz méterrel feljebb micsoda vihar tombol.
Direkt később indulok. Bár tényleg melegebbre számítottam, a ruházatom is ennek megfelelő. Tavaly is hasonló öltözékben értem el a 3-as tábort. Sőt, akkor még magasabbra is mentem: ezt most nem tervezem, elég lesz a hivatalos 3-as, hiszen lesz egy harmadik köröm is, amikor egészen 7900 méterig szeretnék jutni! Na majd akkor kellőképpen beöltözök.
Tetőtől talpig csúcsmászó ruházatba öltözött csapatokat előzök le. Sokan már oxigénen vannak. Serpák is, kuncsaftok is. Magabiztosan, tempósan lépkedek. A hátamon minden cucc, ami a fenti éjszakához szükséges. A terep már ismerős, legutóbb is itt jöttem végig 6700-ig, de akkor többet lehetett látni. És bumm: megérkezik az első komolyabb befúvás. Megtántorít a széllökés ereje. Húha! Nagyot nézek, de zavartalanul folytatom utam. Percről percre erősödik a vihar. Amikor fel-feltűnik a Lhoce-fal, tajtékzó spindrift (porhó) „lavinák” kavarognak le rajta, több százméteres terjedelemben! Ártalmatlan jelenség, de nem túl kellemes benne lenni! Ez jó lesz, gondolom magamban: na nem a spindriftek zavarnak, hanem a mostanra fenyegető erejű szél – és a vele együtt érkező csontig hatoló hideg! Mozgatom a lábujjaim a „hatezres” bakancsomban, lóbálom a karjaim. Ez kezd roppant kellemetlen lenni!
A peremhasadéknál egy páros ereszkedik. A serpa mászó próbálja siettetni kuncsaftját, de mindhiába: alattunk már hosszabb sor áll, ahogy számolom, több mint tíz ember. „Óh, hát itt fagyunk meg!” – percekig semmi sem történik, külön ereszkedő szál nincs. „Hey! You keep moving man!!!” – üvöltök neki teljes erőmből és kérem, hogy nyújtsa ide az egyik kantárját.
Közöttünk két serpa mászó, próbálnak ők is asszisztálni. Átcsattintjuk a karabinert. Megragadom a kezét és húzom: „Minden rendben van! Lépjél, csak lépegess kicsiket lefelé, az Isten szerelmére!” – a végét nem tudom, hogy mondom is vagy csak gondolom. A delikvens végre átjut valahogy. A sor elindul. Újra mozgásban vagyunk. Megváltás kilépni a Lhoce-fal jeges táblájára. A szél teljes erejével tódul az arcomba. Pokoli idő lett!
Mint Timi utólag megerősítette, 6870 méterről fordultam vissza. A hideg elviselhetetlenné vált. Hiába a jó tempó, ezekre a körülményekre sajnos nem voltam kellőképpen felkészülve: ide valóban elkelt a teljes csúcsmászó ruházat, beleértve a nyolcezres bakancsokat és kesztyűket! Egy darabig morfondíroztam az egyik standpontnál (a jégcsavarok bombabiztos pontokat jelentenek a sziklakemény jégben), majd döntöttem: mehetnék tovább, de egyrészt már a következő 2-300 méteren fagyási sérüléseket szenvedek el, de mire a legmacerásabb táborhelyen (meredek jég és hó) sikerül sátrat állítanom (egyáltalán sátorhelyet kialakítanom), addig biztosan megfagyok! Ez több órás folyamat ilyen terepen. Nekem nincsenek „alkalmazottjaim”, akik jó esetben már napokon keresztül dolgoztak a táboron és minden készen áll: csak be kell meneküljek a sátramba! Ez máshogy működik: mindent mérlegelnem kell! Kozkáztatom a fagyási sérüléseket és így az egész expedíciót, vagy amilyen gyorsan csak tudok, visszaereszkedek? A helyzet egyértelmű. Kesztyűm köré tekerem a szabad kötélszálat és futólépésben szállok alá a kavargó őrületbe! Ennek a fele sem tréfa!
A peremhasadéknál szerencsére senki nincs. Sietek, ahogy csak tudok, közben meg-megállok végtagokat lóbálni! Aggasztó állapot: a lábujjaim sorsa különösen nyugtalanít. Ajajj! Nehezen találom meg az első zászlót (bambuszrudat), ami egyben hasadékot is jelöl. Újabb hasadék. Tényleg sietősre veszem. Mire visszaérek a sátramhoz, teljesen átfagyok. Fújtatva bújok be a ponyva alá: bosszús vagyok, de nem is a csonka nap miatt, inkább a meglepő állapotok miatt! Ez mégiscsak túlzás – fortyogok magamban, miközben lehúzom a bakancsaim, majd óvatosan a belső bakancsokat és a zoknikat. Masszírozom a lábujjaim és bekúszom a hálózsákomba. Vizet kell melegítenem.
Megcsippan a Garmin. Timi üzen: nem érti, mi történt. Nagyon jól haladtam, miért fordultam vissza? – kérdezi. Vázolom a helyzetet. Nyugtalanul telik az egész délután. Olyannyira, hogy este, amint elült a szél, úgy döntök, meglepem a Feleségem és újra elindulok: alig egy órát megyek, amikor a térdig érő hóban, nyom nélkül, a befedett hasadékok előtt újra megállni kényszerülök. Most nem a hideg, de a terep áthatolhatatlansága jelenti a problémát: itt kötélpartiban illene mozogni, nem egyedül. És bármennyire is „terminátor” vagyok (írták néhányan hízelgően 2019-ben), egyedül kitaposni ezt az útvonalat talán mégsem ésszerű vállalás. Vissza a sátorhoz!
Kiteszem a karórám. Hálóm -15°C-os. Érződik. Nyugovóra térek, nincs mit tenni. Alkalmazkodni, várni kell. Erről szól ez az egész.
Másnap. Kikukucskálva nagyon is hasonló a helyzet. De annyira rossz biztosan nem lehet. A gyors reggelit követően újra elindulok fölfelé. Megismétlődik a tegnapi: 6600 méter fölött, sokkal hamarabb vissza kell fordulni. Ott is csak azért várok még valamennyit, mert egy csapat teljesen rossz irányba kezd ereszkedni a peremhasadéktól! Amikor a vihar látni engedi őket, vadul integetek nekik: az első zászlónál állok. Ha nem erre jönnek, úgy könnyen „aknamezőre” tévednének.
Két nap alatt háromszor próbáltam meg feljebb jutni, de az időjárás nem engedte. Ezekre a körülményekre tényleg nem voltam felkészülve. Hát, a harmadik köröm így csakugyan kőkemény lesz! Azonban nem várom meg a hajnalt: nem szeretnék olyan helyzetbe kerülni, mint tavaly a vihar után, egyedül a Nyugati-völgykatlanban! Ha szerencsém van, valamilyen forgalom volt lefelé a délután folyamán és lesz nyomvonal – hát, éppen csak!
Estefelé újra összecsomagoltam táborom, gondosan ledepóztam, és elindultam lefelé. A szél több helyen alaposan befújta a nyomokat, de szerencsémre gond nélkül átkeltem a katlanon. Na és mi történt? Hosszú idő után előbújt a Nap, káprázatos fényárba borítva a völgyet! Kék ég! A szemem káprázik? Hatalmas porhólavina zúdul alá a Nuptse oldalában: kapucni fel! Hunyorgok, ahogy beterít a finom permet! Végre két emberi lény: a serpa srácok legalább annyira örülnek nekem és a lábnyomaimnak, mint én nekik! Az 1-es tábor fölött térd fölé ér, még így is! Olykor muszáj fotóznom, de fájdalmas a hideg: érzetre mínusz 25 alá zuhant a hőmérséklet. Az Everest és a Lhoce akkor is mesebeli az este arany fényeiben!
Az 1-es tábornál lekuporodok az ösvényre, vetközök, frissítek, iszok. Csillapíthatatlanul remegek. Atya ég! Két serpa legény bújik ki egy sátorból: „Hát én?” – kérdezik csodálkozva. Felkínálnak egy teát, de szokás szerint elutasítom. Inkább sietek. Kiderül, ismerik a lenti csapatot, így annyit kérek tőlük, hogy szóljanak az alaptáboromnak, hogy lehetőleg egy nagy kancsónyi forró vizet hagyjanak nekem az étkezőben – este érkezem!
Csalódott vagyok, ez egyértelmű. Igaz, hogy „bőven kimozogtam magam”, de akkor sem sikerült azt teljesítenem, amit szerettem volna: az ideális tervet! Amíg a zsákomra erősítem fél pár Zajo túrabotom, ezen tűnődöm. Hümmögök magamban, de már nem elégedetlenül – sokkal inkább elfogadással. Ez van, ezzel megyünk tovább. Nem az erőfeszítésen múlott, ellenben még nagyobb energiát kell majd fektetnem a következő – egyben utolsó – körömbe. Ez nem vitás. Feljön a Hold. Bevilágítja a Nyugati-váll és a Nuptse félelmetes függőjegeit, amik mint erődítmény, kapuként tárulnak szét a Khumbu-jégesés fölött. Tényleg úgy érzem, mintha egy folyóba készülnék ugrani – nagy levegőt veszek és beleereszkedek az első kötélbe. Ez itt már a Khumbu világa: véget nem érő útvesztő, a bizonytalanság labirintusa. Varázslatos a táj. Szinte nappali fényességben szállok alá, tökéletesen egyedül. Senki – SENKI – nincs rajtam kívül. Csak a jég, az éjszakai hideg, a Hold világa, a lélegzetem; egy kóbor morajlás ijeszt meg – lavina a Nyugati-vállról. Messze vagyok már, biztonságban. Higgadtan, mozdulatlanul figyelem, ahogy a jégfolyamban semmivé válik a tomboló porfelhő. Jégkristályok csillognak a levegőben. Csodavilág ez – pedig igen, itt félek a legjobban.
Gyors vagyok. Amikor megpillantom az alaptábor „városi fényeit”, már a célegyenesben érzem magam, pedig még jópár kanyar van ám innen is az aljáig! Hívogatnak a pislákoló fénypontok. Mint egy karácsonyi vásár...
Ha belegondolok, kiváltság ez: teljesen egyedül a Khumbu-jégesésben, egy ilyen gyönyörű este? Ha nem tévedek, 500 engedélyt adtak ki csak az Everestre idén. A kisegítő személyzet száma ennél is nagyobb lehet. A Covid-évek után kiugróan forgalmas évnek számít 2023 és most mégis: itt vagyok, csak én, senki más a Khumbu-jégesés legmélyén, a kristálytiszta éjjeli égbolt alatt, csendben, a Hold fényében fürdőzve. Annyira szép és annyira elbűvöl a pillanat, hogy egy-egy pillanatra meg is feledkezem a nyilvánvaló kockázatról. Pedig nem lenne szabad: a szüntelen éberség állandó feledatom! De mégis: ez most tényleg gyönyörű!
Azt mondják: valahol minden egyensúlyban van. Amit a Hegy nem adott meg egy-két nappal korábban, most megadja másképp. Szerencsés vagyok? Hát, remélem! Ettől függetlenül hatalmas kihívás lesz a harmadik kör: ez biztos!
Az alaptábor határába beérve találkozok az első, felfelé induló serpa csapattal. Sátramnál lenyergelek, gyorsan átöltözök és sietek is az étkezőbe: sikerül elcsípnem a szakácsot, aki megnyugtat, hogy valamit még kerít nekem! A „mindentbele tészta” mellé egy túlérett kis banán is kerül a tányérra: egyedi kompozíció! Élvezettel kanalazom a gőzölgő étket. Akik még fent vannak, nagy szemekkel néznek rám: fogalmuk sincs, milyen út áll mögöttem! A Föld Istenasszonya megajándékozott ma este.
Comments