Ez az, jó irányba tartok!
2023. április 8.
Egy bő óra alatt érek Chhukhungba. Meg sem állok, egy lendülettel magam mögött hagyom az épületeket. Island Peak arra – mutatja a tábla. Ez az, jó irányba tartok!
Változatos terepen, intenzív tempót tartva haladok. Az időjárás kifejezetten kegyes hozzám: vékony felhőréteg árnyékolja a Napot, amit kedvező körülményként ítélek meg. A fényvédelem persze így is állandó feladat. Kiterjedt ártérre fordulok ki egy szűk kanyarból: homok és agyag világos színei törik meg a környező hegyek fekete kőzetének szigorát. Sík terep: belekocogok. Pulzusom állandósul. Tartom a futótempót, míg nem megpillantom a „szigetcsúcs” alaptáborát.
Egy gyors frissítés után felfelé indulok. Nem tartom fontosnak, hogy meglátogassam a sátrakat, inkább fentről vetnék rá egy pillantást. Tetszik, hogy Garmin órámon „élőben” követhetem nyomon emelkedésem sebességét. Óvakodva lépkedek az összeszűkült gerincen. A kőzet sem túl stabil. Annak érzetét kelti a környezet, mintha nyomban kártyavár módjára omlana össze az ingatag tömeg lépteim nyomán. Remélem, nem pont az én testsúlyom kell ahhoz, hogy egyik-másik tonnányi sziklatömb tovább billenjen! Folyamatos mozgásban, gyors döntéseket hozok a legoptimálisabb útirányt illetően. Egy bizonyos ponton – itt már 5400 méter fölött vagyok egy ideje – nem sok lehetőség marad. Lemászok egy kis áttörésbe (nyeregnek nem nevezném), és az oldalmorénán átkelve hatalmas törmelékmezőre érek ki. Itt egyszerűbb lesz lejutni.
Amint újra szelíd terepre érek, megállapítom, hogy a füves lejtő legalább 45 fokos. Néhol alighanem meredekebb is. Jól tapad a cipőm, de ha itt borulna az ember, akkor bizony hógolyó módjára gurulna a mélybe. Serényen botozva, fürge léptekkel veszítem a métereket. Leérve, egy eldugott, idilli sziklakert kellős közepén, pihenőt tartok. Utolsó pár deci vizemet méricskélem – átlag 60-90 percenként fogyasztva, tökéletesen beosztottam – és elfogyasztok egy Nutri8 szeletet. A Recovery bar sűrű, csokis ízével szinte azonnal jól lakok!
Csodálatos fényjáték közepette érek vissza Chhukhungba. Tűz és narancs színeiben szedem lábaim, miközben játékos ködfoszlányok kavarognak körülöttem. Felismerni vélem David Goettler törzshelyét és végül úgy döntök, betérek egy levesre.
Nyomban közös ismerősökre lelek. Családias a hangulat, a háziak bűbájosak. Megvendégelnek egy almáspitére: érdemes tudni, hogy a környék pékségeinek műremekei a látszat ellenére olykor kissé felfújtak, szárazak, ízetlenek. Na de ez! Oh! Omlós és szaftos. Az alma mellett puha aranymazsola színesíti az ízélményt! Szinte lekváros édességű az összhatás, de mégis gyümölcsös, nem ám émelyítő! És gazdagon kevertek bele fahéjat is: élvezettel nyamnyogom a finomságot s közben olyan hangosan hümmögök, hogy az egyik serpa néni önfeledten felnevet! Csak bólogatok és mosolygok, mint egy kisgyerek. Nagymamáim süteményei jutnak eszembe. Hiába: ami jó, az jó!
Sötétedésre érek vissza Dingbochéba. Ígéretemhez hűen beköszönök a magyar csapathoz, majd búcsút intek Suzyéknak és visszavonulok magányomba. Vacsorázok. Beszélek a családommal. Elcsendesedek.
Komentar