Mekkora terek vesznek körül – mégis be vagyok zárva.

2023. április 29-30.

---

Második napom az alaptáborban, de eldöntöttem: ma este elindulok újabb akklimatizációs körömre! Tele vagyok energiával, tenniakarással és úgy érzem, elég volt ennyi pihenő – alig két nap? Lehet, de készen állok: regenerálódtam és nagyon jól érzem magam!

Napközben összepakolok, felkészülök az esti indulásra. Szokás szerint szólok, hogy felmegyek és várhatóan ennyi és annyi nap múlva kell jöttömre számítani, napkelet felől. A lenti „vezetőség” megkér, hogy amint felértem, lehetőleg jelentkezzek be, hogy rendben vagyok: ezt örömmel vállalom, megnyugtató és jó érzés nekem is, hogy számon vagyok tartva.

Este 11. Indulás előtti percek. Megtöltöm vizesputtonyom, meghúzom beülőm, elrendezem a minimális felszerelést – karabinerek, jégcsavar, hevederek, pruszik, jégcsákány és a többi –, beállítom fejlámpámat és kibújok a nagy sátorból: a pudzsa oltárnál rizst szórok a levegőbe, szokás szerint megsímogatom az építmény egy sziklatömbjét és a csillagokra emelve tekintetem halkan az éjszakába suttogom: „Vigyázzunk egymásra!”.

Gyorsan telnek az órák. Kevesebb serpa dolgozik most, mint legutóbb, de azért örülök, hogy néha látok emberi lényeket! Fölfelé nehezebben melegszik be az ember pszichésen: az alaptábori lét után több idő kell, hogy áthangolódjak a jégesés örökké változó, kiszámíthatatlan és állandóan fenyegető világára. Itt tényleg szükség van a jó szerencsére...

Már a Nyugati-váll alatt vagyok, amikor beérek egy serpa csapatot: az egyik felszökés fölött pihenőt tartanak. Én is féltérdre ereszkedem a négyesfogat előtt és frissítek. Zselé, víz. Hangosan krákognak a srácok, mintha előadást tartanának a fejlámpák fényében: „Cleaning out the system, huh?” – kérdezem mosolyogva. Nevetnek és a biztonság kedvéért még egy sort köpnek maguk elé: karcos, fájdalmas köhögéssel zárják az etűdöt. „Hát én? Egyedül? Hol a serpám?” – kérdezik. Ez egy rendszeresen lezajló párbeszéd, amikor serpákkal találkozom, főleg éjszaka. Csak alaptábori szolgáltatásom van: no sherpa, no oxygen. Mindig nagyokat bólogatnak és láthatóan meglepődve konstatálják, hogy így vagyok és mozgok itt. TÉNYLEG kevés az ilyen mászó.

Az 1-es tábornál megelőzöm a csapatot és alaposan kilépek. Kiváló formában vagyok – ezt nagyritkán fontosnak tartom kimondani magamnak. „Ezt szeretném csinálni! Itt akarok lenni! Ebben vagyok jó!” Butaságnak tűnhet, de amikor egyébként is szinte mindig magányosan létezem idefent, sokat jelent a kimondott szó, a hangos gondolat, a megerősítés, önmagunk bátorítása és elismerése. Szerintem a hétköznapok során is fontos lenne, hogy sokan hangot adjanak önmagukba vetett hitüknek, munkájuk értelmének, és igenis kimondják azt, amire vágynak! Elismerjék azt, hogy az életük biztos mederben és jó irányba folyik. És persze, tudni kell elhelyezni magunkat: mert mindig lehetne jobb, persze – de lehetne rosszabb is! Látni kell a körülményekhez mérten magunkat és azt, miért is vagyunk szerencsések! Mondjuk az én dolgom egyszerű: sötét van és hideg. Most nincs vihar. Csak mennem kell előre! Mindenki a maga szekerét...

5 óra 58 perc alatt érek a 2-es táborban hagyott depómhoz. Amint földre vetem hátizsákom, elégedetten pillantok az órámra. Leállítom a Garmin nyomkövetőjét is. Na ez jó volt! Szorgosan kezdek sátrat állítani, berámolom a cuccaim és mielőtt havazni kezdene, már be is húzódom apró lakomba. A nap nagy részét így töltöm: olvasztással, főzéssel, elmélkedéssel. A 2x1 méteres területen, ahol éppen csak felülni tudok, olykor nehezen telnek az órák. Valahol ez is egy készség, egy képesség: elviselni azt, hogy ennyi az élettered. Pedig mekkora terek vesznek körül – mégis be vagyok zárva.