Nehéz hátizsák, könnyű lélek
2023. március 28.
Az ébresztőm hangjára kiugrok az ágyból. Jól tudom, hogy ilyen kényelemben, ilyen puha ágyban sokáig nem fogok most aludni, de indulni kell: irány a reptér! Két nagy zsákot és egy hordót hagyok Katmanduban, ezeket az alaptáborban fogom viszontlátni április közepén. A túrára összekészített pakkot behúzom a liftbe (merthogy ebben a szállodában lift is van ám!) és a fuvarra várva kényelmesen helyet foglalok a bejáratnál. A nepáli (és pakisztáni) „időszámítás” kicsit másképp működik, mint az otthoni. Ha reggel hatra van megbeszélve a találka, abból simán lehet fél hét, esetleg negyed nyolc vagy 8:08 is. Ezen csak azok az „elsőbálozók” idegeskednek, akik még nem jártak ezekben az országokban. A helyiek kicsit sem fognak.
Egyedüli utasként robogok a reptér felé. Még alszik a város. Kóbor kutyák heverésznek ráérősen az út szélén és az üzletek lépcsőin. A fákon egy-két majmot látok kapaszkodni. A reptéren persze nem állt meg az idő, ugyanúgy sokaság tolong minden irányba. Súlyos zsákommal átlépkedek a szolgáltatásaikat serényen kínáló taxisok blokádján és az első ellenőrzőpont felé sietek. Hamar megtalálom a kis légitársaság pultját. Még azok is itt várakoznak, akik a korábbi géppel repültek volna. (Tavaly a nap végén visszaszállítottak minket a szállodába, mert nem indult végül járat!) Szóval a belföldi repülés – különösen Luklába – mindig kétesélyes. Ha nem jó az idő, nem repülhetünk. Egyszerű.
Az extra súlyom jelentős, a kedvesen mosolygó hölgy szerint 22 kg. Bevallom, nem váratlan az infó. Az ezért fizetendő díj azonban meglepően baráti, mondhatni olcsón megúsztam! Cserébe persze a hátizsákom is poggyásszá minősül, így a klapkát gyorsan lecsatolva búcsút intek neki. Amikor a következő kapunál túl vagyok a mélyreható ellenőrzésen és helyet foglalok az indulási oldalon, rádöbbenek, hogy a hátizsákomban van a laptopom (amire különösen vigyázok) és többek között egy vaskos kötegnyi rúpia is, lényegében a következő hetek teljes büdzséje! Oh! Ha pedig a nap végén mégis Katmanduban maradnék, a poggyászok jellemzően a reptéren várják meg a következő nap(ok) járatát! Nyugtalanság fog el. Gyerünk vissza! A szigorú tekintetű rendőr könnyen visszaenged: a zsákok persze ugyanúgy ott hevernek, ahol hagytam őket! Kérdőn néznek a pult mögül, mondom, csak szükségem van még egy pár dologra! Magamhoz veszem az értékes ingóságokat és újra keresztül megyek az ellenőrzésen. A pecsételő tiszttel már csak intünk egymásnak. Leülök. 8:30 helyett végül valamikor 11 körül repülünk, ami rendkívül jó hír: a lényeg, hogy eljutok ma Luklába!
A híres-hírhedt reptér. Erős szélben rázkódik a gép. Nagyokat nyelek. Hirtelen oldalra fekvő épületek suhannak el a kis ablak másik oldalán – valójában, ugye, csak a leszállópálya emelkedik meredeken fölfelé. A függönnyel elválasztott pilótafülkéből egyre hangosabb rádióhang szűrődik ki: visszaszámlálás! „45 méter.” – üvölti egy hang. 30. 20! Durrrrrr!!! A landolás pont olyan, mint amilyen ezen a helyen általában lenni szokott, de leginkább becsapódásra emlékeztet a földetérés. A 16 utas nem ujjong, mindenki meredten kapaszkodik és nagyokat sóhajtozva bámészkodik kifelé. Hurrá, megjöttünk!
Újabb két óra telik el, mire egyértelmű lesz, hogy kivel megyek tovább a faluból. Kicsit sem lepődök meg, nem számítottam arra, hogy valaki útra készen várni fog és egyből nyakunkba vesszük a lábunk. Egy kedves, halk szavú serpa fiú lesz segítőm a következő napokban: három hétre készültem, kempingfelszereléssel, edzőcuccal, egy komoly adag Nutri8 készlettel, elektronikával és egyéb kütyükkel. Az extra zsákot teherhordó segít elhozni a – nagyon kényelmesen – négy napi járásra lévő faluig. Ott aztán beköltözök nagyjából két hétre és onnan – 4400 méterről – tervezek még magasabbra portyázni.
Az első túranap rövid, ámde olyan esőben lépkedünk, hogy alig látok magam elé. A tavaly vásárolt bazári esernyő jó szolgálatot tesz. Amar (ejtsd: Omár!) csendes, szerény srác. 20 éves. Kimérten, egyenletesen lépked a vízátfolyások között. Omár alázatosan, figyelmesen kémleli a völgy fölött kavargó felhőket: tudja jól, hogy itt erővel nem sokra megy az ember, ha ennél is jobban leszakad az ég! Alkalmazkodunk, elfogadunk, és várunk türelmesen, ha kell. A hegyek már csak ilyenek. Nem mi irányítunk. Szimpatikus fiú.
A tavalyi sikeres mászás utáni levonulás emléke élénken él bennem. A Lhoce után – mintha csak tegnap lett volna! – ugyanitt jöttem végig boldog magányosságomban. Az expedíció egyik legszebb pár napja volt! Tényeg: a csúcsmászást követően madarat lehetett volna fogatni velem, olyan boldogság töltött el, de folyamatosan! Szinte a föld fölött jártam. Eszembe jutnak derűs, önfeledt napjaim: eltelt 10 hónap, és most újra itt vagyok, egy újabb próbatétel előtt! De most végtelenül messze van még, amikor itt majd lefelé jöhetek! Messzebb, mint eddig valaha: pedig itt vagyok a küszöbén. Egy új kezdet. Lecsapom a vízcseppeket kabátom ujjáról. Már csak szemerkél. Megérkeztünk Phakdingba (ejtsd: Fákding!). Szép ez az este.
Kommentare