Nem előzékenykedek, nem várakozok – csak megyek!
2023. április 26-27.
Kora reggel szedem a sátorfámat és felbaktatok a 2-es tábor (C2) felső területére. Hiába keresgélem az SST sátrait, nem találom: David Goettler javasolta tavaly, hogy ha önálló mászóként is, de a „sajátjaink” közelébe érdemes letelepedni, akkor jó eséllyel senki sem fogja bántani a fent hagyott sátrat és felszerelés lerakatot. Na jól van! Olyan messze megyek, amennyire csak lehet – ha még tovább mennék, már az útvonalra állítanám a sátrat! Gondosan nézelődöm, nincsenek jelzések, „foglalási szándék”, kihúzott madzagok és kötelek, címkék: ez a terület márpedig szabad!
Volt: ezennel dolgozni kezdek rajta és erre a szezonra szeretném a legnagyobb tisztelettel kisajátítani apró sátram részére! Pakolom a kisebb-nagyobb sziklatömböket, túrom a törmeléket, egyengetem az elképzelt fekvőhely két négyzetméterét. Hideg reggel van, de a munka közben elért a napfény – ettől függetlenül kesztyűs kézzel rámolom a köveket. Hú de jó lesz! Jöhet a sátor. Ultrakönnyű Zajo sátram délcegen piroslik a fényben. Berendezkedek. Jég is van a közelben: gondosan bányászok, nézegetem, tiszta-e.
Megtöltöm sátram tokját és be is lobbantom a főzőt. Kényelmesen elhelyezkedem és békésen hallgatom a sustorgást. Bugyogni kezd a víz. Egy Párkányban vásárolt, Timitől kapott gyógynövényes teafiltert húzok elő és lobálok a fedél alá: élvezem a finom, illatos gőzt. Mint ahogy a pillanatot is: ez most tényleg hibátlan!
Magamhoz veszek egy kis folyadékot, egy Nutri8 szeletet és egy csomag zsepit, és elindulok akklimatizációs sétámra. Könnyű terep, de tiszta jég: serceg a hágóvas minden léptemnél. Nagyjából háromszáz métert emelkedek rövid időn belül – közben, egy keskeny gleccserhasadék fölé guggolva kénytelen voltam megállni pár percre (pottyantósnak extrém mélységű „alkalmatosság”!) –, míg elérem a Lhoce-fal peremhasadéka alatti kötelet. Ez volt a cél. Pár méterre vagyok a beszállástól: a fentről lezúgó kövek messze repülnek a fal szélétől. Ez itt már bőven célterület, mindenhol kisebb-nagyobb sziklatömbök vannak beágyazódva a hóba körülöttem. A peremen egy síléces páros és teherhordójuk kapaszkodik, ők már a 3-as táborba tartanak. Lentről felér egy hölgy és idősebb, látszólag harcedzett, serpa kísérője: mosolyogva köszönnek. Beszédes a lány: megpróbálta már kétszer is a Manaszlut, oxigénpalack nélkül, nem sikerült – úgyhogy most az Everestet szeretné megmászni, oxigénnel! Összekuporodva bólogatok. Logikus lépés, persze... Cukorkával kínál: rázom a fejem. Van nekem is csemegém, ha már felcipeltem, azt enném meg, ha nem baj. Felkínálom, hogy lefotózom őket: amerikai zászlós telefont nyújtanak át. Széles mosollyal pózolnak. Aranyosak. Egyébként tényleg azok!
Hamar egyedül maradtam. Valamennyit még elidőzök, aztán elindulok lefelé. Bambuszrudak jelzik az útvonalat, a hasadékok váratlanul érkeznek. Itt rossz időben azért nem lenne túl egyértelmű, gondolom magamban.
Újabb csendes este előtt állok. Főzök, fotózok, Timivel váltok üzeneteket: az új Garmin inReach Mini zseniális eszköz! És bizony: immár kétirányú kommunikációt tesz lehetővé, tudok üzenetet küldeni és fogadni is, műholdas kapcsolaton keresztül. Sokat jelent, akár egy-két rövid üzenet is ebben a környezetben, egyedül. Mintha érző társ lenne a kis kütyü: reménykedve szemezek vele, hátha újra megcsippan. Időszerű volt egy ilyen szuper készülék, ezt én is belátom! Tavaly, volt, aki kinevetett a régi SPOT-ommal – nem baj, én szerettem: vagy tíz expedícióra elkísért, hűséges társ volt!
Az éjszaka nehéz, kapkodom a levegőt. Blokkokban alszok, de mindig fel és felijedek. Masszírozom a nyakam, forgolódok, sóhajtozok. Mintha egy felnőtt ember ült volna a mellkasomra. Nehéz érzés. Ugyanakkor nagyon is ismerős. A magasságot mindig meg kell szenvedni egy kicsit (vagy nagyon)! Az én szerencsém az, hogy viszonylag gyorsan átlendülök a kellemetlen tüneteken. Hiába: az alföldi vér! Mi más? – mosolygok magamban.
Alig várom, hogy megcsippanjon az ébresztőm. Kutyahideg van. Éjjel kettő. Nehezemre esik a pakolás, minden le van fagyva. Alig érzem az ujjaim. Kész a lemenős cucc. Amiket fent hagyok, gondosan elhelyezem a hálózsákom közepén: főző, élelem, és a többi. A két matracot egymásba hajtom, mint egy nagy szilvás papucs, úgy néz ki a kompozíció. Becsomagolom a belső sátorponyvába, majd az egészet a külsőbe. Szabályos formában, sziklatömböket pakolok rá és köré. Viharbiztosnak kell lennie! Mindig visszabontom a táborom, hogy az időjárás ne tegyen kárt benne. Remélhetőleg, más sem fog!
Hajnali háromkor már javában úton vagyok. Meg-megállok, rázom a karom, egyszer-kétszer a lábaim is. Serkentem a keringést a végtagokban, amennyire csak lehet. Irgalmatlan fagy van a katlanban. Szűk ötven perc múlva már az 1-es tábor sátrai közt húzok keresztül. Vetkőzök. A forgalomból egyértelmű, hogy lehet, nem indultam elég korán. És valóban: a létráknál, és főleg a köteleknél (több függőleges falszakasz van a jégesésben) torlódás alakul ki! Nyilván lentről jönnek többen, serpák és mostmár mászók csoportjai is, fentről csak én érkezem, egyedül. Türelmesen várok, átengedek minden csoport esetében 5-10 embert. Az ötödiknél már szólogatok lefelé, hogy most átférhetek? Gyorsan leereszkedem! De nem, csak jönnek! Pedig több helyen ereszkedőpálya is lenne, de abba is vadul kapaszkodnak, terhelik a kötelet folyamatosan. „Most akkor lemehetnék, PLEASE?” Szerencsés esetben igen, még mielőtt újabb csapat érkezik a sor végére. Idővel azon veszem magam észre, hogy olyanná válok, mint a serpák vagy a hegyivezetők: nem előzékenykedek, nem várakozok – csak megyek! Sorry, sorry! És gondolkodás nélkül húzok el a sorok mellett, kötél nélkül, határozott tempóban. Ha mindenhol várnék, órákkal később érnék le! És a célom most is az, mint mindig: a napfény előtt elérni a tábort! Egyes szakaszokon szó szerint futok lefelé! Könnyű vagyok, cucc nélkül: szinte szárnyalok! Nagyon élvezem! Amikor pedig feltűnnek az alaptábor sátrai, még nagyobb sebességre kapcsolok!
Az utolsó kötélen egy serpa guide instruálja ázsiai kliensét. Vadiúj ruhákban küzd a babaarcú lány: (rajz)filmbe illő szépség. Parfüm és krém finom illata csapja meg az orrom. Érzem, kezdek türelmetlen lenni, de persze várok: ekkor egy KUTYA kezd el ugatni odalentről! Tényleg valami manga őrületbe kerültem?!? A serpa srác megszólal: levinném majd az ebet? Hogyne. Végre lejutok és farkasszemet nézhetek a jószággal: becsületére legyen mondva, addig jött, amíg tudott! Na gyere, valahogy ugrálj le onnan, ha már felmentél! Folyamatosan nyüszít, de végre ő is leér. Akkor gyerünk! Egészen a crampon-pointig kísér. Ekkor egy páros nagyon megsímogatja, így elindul velük visszafelé. Érthető. Az alaptábor (egyik?) kutyája, egy kóbor eb, valamelyik faluból. Meg sem kellene lepődnöm...
Hat óra múlt. Levedlem izzadt ruháim, átöltözök, felhúzom kényelmes hótaposóm. Beköszönök a konyhába: megjöttem! Nyolckor élvezettel kanalazom a tojásrántottát. Csabai kolbászt szeletelek hozzá: úgy hiszem, megérdemlem! Jó újra itt lent!
Комментарии