Nepál, jövök!
2023. március 24-27.
A törökországi átszállás mindig élmény: újra és újra rácsodálkozok, mekkora is ez a reptér! Nagyjából nyolc órát kell eltöltenem a csatlakozásig, de mivel maradt némi munkám az indulás utánra, gyorsan elrepül az idő. Olykor majd leszédülök a székről, csak hunyorgok a laptopot bűvölve – azt hiszem, az elmúlt hetek pörgése után igazán indokolt lesz egy kiadós alvás, miután megérkeztem! Később sétálok vagy két órát – tényleg hatalmasak a terek! –, éjjel 1:20 körül pedig elemelkedik a nagy gépmadár. A következő megálló: Nepál. De vártam ezt a napot!
Az út jelentős részét a leglehetetlenebb pózokban aludtam végig. Öröm volt földet érni! A katmandui reptér kavalkádja ismerős látványként fogad. Türelmesen topogom végig a vízumért kígyózó sort. Nagyjából másfél óra lehetett, mire lejutottam a futószalagokhoz és megpillantottam szerteszét heverő zsákjaimat. Minden hiánytalanul megérkezett – ez nincs mindig így ám! Ekkor futott be egy olyan járat, ahol az érkezők 99%-a két méteres LED tévét és egyéb, kiterjedt méretű vásárfiákat tolt a kiskocsiján, így a lifteknél újabb majd’ egy órás várakozásra került sor, hiszen a shoppingolók látványos tumultust okoztak a kijárat felé tülekedve. Ennek ellenére senki nem volt ideges. Hiába, ez itt már egy másik világ. Akárcsak a közlekedésben: a káosznak természetes rendszere van. Egyszerűen így működnek a dolgok.
Katmandui napjaimról azért nem írnék most alapos részletességgel, mert viszonylag eseménytelenül – a kötelező körök, fontos feladatok elvégzésével – teltek. Érkezésem másnapjára tértem teljesen magamhoz. A város ritmusát pillanatok alatt felveszi a rutinos utazó, talán azt is mondhatom, hogy már itthon érzem magam egy kicsit. Ismerősök az utcák, a sikátorok: tudom, melyik boltba induljak gázért, melyik irányba gyógyszerért, melyik kifőzdébe érdemes betérnem és melyikbe nem. Bár az is igaz, hogy mindig kipróbálok új és új helyeket, hiszen megszámlálhatatlan vendéglátó egység van a főváros Thamel városnegyedében. Az ügynökség – akik a logisztikámat, illetve az alaptábori szolgáltatást nyújtják – hamar elővarázsolták tavaly itthagyott depómat. A súlyos zsák a mászáshoz elengedhetetlen kellékeket rejt. Mindent ellenőrzök.
Beszereztem a tervezett bakancsot (erről és az egyéb új felszerelésekről, kütyükről beszámolok később), néhány alaptábori kiegészítőt, valutát váltok, az ügynökséggel értekezem újra és újra a következő napok és hetek programjáról. Két hét elvonulás vár rám, mielőtt elindulnék az alaptáborba. Magaslati edzőtábor, teljes magányomban. Ez a terv. És bár falusi környezet jelenti majd „állandó lakhelyem”, de ha egyszer magam mögött hagyom a fővárost, akkor minden, esetlegesen hiányzó apróság pótlása hatványozottan nehezebbé (és költségesebbé) válik. Az alaptábor esetében ez különösen érvényes. Legjobb tudomásom szerint alaposan előkészültem a folytatáshoz, minden gördülékenyen megy. Rövid a katmandui teendők listája. Hatékonynak és egyre felszabadultabbnak érzem magam. Élvezem. Nagyon is!
Persze itt vannak a furcsaságok is: annyi füstérzékelő villog szállodai szobámban, hogy éjszaka diszkóban érzem magam, de a minap észrevettem a gondosan bekészített hamutálat, benne egy doboz gyufával, a dohányozni tilos tábla alatt. Ki érti ezt...
A családommal videótelefonálunk, amíg ilyen príma net van. Ismerősökkel találkozok reggeli közben, de jártomban-keltemben a városban is. Hegymászók a világ minden tájáról, mosolygós helyi arcok: feldereng egy-egy régi beszélgetés, pakisztáni és nepáli pillanatok. Egyik idősebb mászó kérdés nélkül magyar expedíciókról – magyarokkal kapcsolatos élményeiről – kezd mesélni: hunyorogva hallgatom az ismeretlen történeteket, egyik-másik információ talán több is a kelleténél. Meglepődöttségem ellenére nem kérdezek vissza: jobban örülök, amikor vidám témákra terelődik a diszkurzus.
A jelen és a jövő a főszereplő. Mindenki jól érzi magát. Katmandu, az emberek, az ízek, ez az egész, ami történik: nagyon szerethető. Boldog vagyok és izgatott. Hamarosan indulok tovább. Várnak a hegyek!
Comments