Oda, ahol a madár se jár
2023. április 10.
5:45-kor csendül fel ébresztőm sokat hallott dallama. 1°C-ra hűlt a szobám. A leheletem sűrű ködként kavarog előttem, amint lehúzom számról a csőszerű kendőt. Össze vagyok görnyedve, nem esik túl jól kibújni a takaróként használt hálózsák melegéből. Felszívom magam és nekiveselkedem: áttornáztatom a lábaim, gyorsan futócuccba öltözök, iszok pár korty vizet (a vizespalackot szintén magam mellett tartom éjszaka, hogy iható hőmérsékletű legyen reggelre), megragadom a túrabotjaim és behúzom magam mögött az ajtót.
Leballagok a falu elejére, majd fel a második sztúpához. Alaposan bemelegítek. Közben a Nap fénye beszökik a völgybe és engem is elér. Kellemes. Ránézek az órámra és nagy léptekkel elindulok fölfelé. Nem megyek ma messzebb és magasabbra, mert sok feladatom gyűlt össze, muszáj lesz dolgoznom később. Ugyanakkor az egy nap mozgás/egy nap pihenés rendszerét nem szerettem volna megtörni, így a falu fölötti gerinc – a Nangkartshang 5050 méter körüli könnyen elérhető, klasszikus kilátópontja – kézenfekvő választás.
1 óra 9 perccel később már az imazászlókat tartó póznába kapaszkodok. Káprázatos reggel van odafent! Természetesen még sehol senki, tökéletesen egyedül vagyok! Gyönyörködöm a kilátásban, élvezem az enyhe időt, a Nap finom melegét. Felvételeket készítek. Meglobogtatom a szélben Támogatóim zászlaját. Fülig ér a szám, annyira szép itt!
Gyors ereszkedést tervezek. A helyi terepviszonyokat megszokták már lábaim, így bátran elengedem magam a lejtőn. Szaporán szökdécselve, végig futótempóban szállok alá. Élvezetes! Meglátom az első felfelé tartó csoportot: megállnak, mozdulatlanul néznek, ahogy közeledem feléjük. Egyikük a fejét csóválja. A csoport hölgy tagja hangosan kiált utánam: „Oh my god, nice effort!”. Nagyot köszönök és intek nekik. Meg nem állok. Úgy érzem, egyre gyorsabb vagyok. Újabb és egyre több csoport tűnik fel. Ahogy észrevesznek, mindenki csak áll és néz. Vadul integetnek botjaikkal, nevetve kiáltoznak a szokatlan sebességet látva. Persze nem tudják, hogy lényegében tíz napja itt vagyok már és kellőképpen akklimatizálódtam ahhoz, hogy ez így menjen! „Könnyű dolgom van.”
Az egyik csapat mellett elsuhanva a nevemet hallom – és még egyszer: „Szilárd!”. Megtorpanok, visszalépek, kérdően nézem a mosolygós tekintetű túratárs arcát. „Szilárd, te vagy az, ugye?” – kérdezi. Hát, én lennék. Számítottam az újabb magyar találkozásra, na de csak a nap végén. Robi viszont felismert, így nagy örömömre már „a hegyen” kezet szoríthattunk! Utólag elmondta, sajnálja, hogy nem vette videóra, ahogy jövök lefelé...
Egy bő fél óra alatt már a szálláson voltam. Rövid, ámde intenzív reggelt tudhatok magam mögött. Tetszett! És most sem toltam túl (nem is szeretném, hiszen a neheze előttem áll!), abszolút komfortzónán belül teljesítettem, de egyértelműen érzem, hogy az elmúlt napok megtették áldásos hatásukat. Alakul ez, nagyon is szépen! Szívből remélem, hogy meglesz az eredménye!
Este megkeresem Robit és csapatát. Jól esik a magyar szó, egy ízletes gyömbértea mellett beszélgetünk hegyekről, életről, Csíkszeredától Esztergomig mindenről. Először találkoztunk, de szinte barátként enged utamra: „Sok sikert és vigyázz magadra!”. Minden ilyen elköszönés szívbe markoló tud lenni. Mindig jól esik, de azt érzem, hogy nagyon, nagyon messze készülök menni.
És valóban: oda, ahol a madár se jár.
Comments