Szerencséért fohászkodom

2023. május 6-7-8.

---

Az előrejelzést tanulmányozva majdnem elcsábulok az egyik nap, de meggondolatlanság lenne elindulnom: a harmadik akklimatizációs körömnek tökéletesen kell sikerülnie! Nem engedhetem meg magamnak, hogy a nyilvánvalóan bizonytalan időjárást kockáztassam: őrült szelek fújnak odafent – nekem viszont el kell érnem a 7900 métert! Ez kulcsfontosságú.

Kék ég! Jól látom? És napsütés??? Végre! Kiderül a kedvem, kiderül az egész alaptábor is! Újra összefutok a legendás Kilian Jornettel: bátorkodom megkérdezni, hogy Ő miképp látja a következő napokat. Egybevág az infónk: ettől függetlenül Ő persze bármikor felszúr 7000 méter fölé, egy szűk nap föl és le. „Lehet, hogy fogunk együtt is mozogni?” – kérdezte Timi még nemrég. Biztosan nem! Kilian valóban egy tökéletesen másik dimenziót jelent. Számomra már David Goettler is nehezen felfogható volt tavaly, de Kilian: véletlenül sem merném egy mérlegre tenni magunkat! Ő sokkal inkább „érdekesség”, mint valaki, akihez mérten reálisan nyerhetnék képet a hegyről, vagy szintidőkről, teljesítményről, stratégiáról. Teljesen különálló entitás. Ő legalább olyan messze van tőlem, mindenkitől, mint én az ittlévők többségétől. Ő Neo a Mátrixból, aki számára mást jelent idő és tér. Másképp létezik. Egyszerűen: más. Megfoghatatlan. Érthetetlen. Ámulatba ejtő.

Szóval: mutatkozik végre egy ablak. Már igazán mehetnékem van!

Közben új arcok érkeznek az alaptáborba. Ismerősökkel futok össze: többen ott voltak 2019-ben is a K2-n. Nagyon megörülnek, amikor azt mondom, vannak fotóim róluk! Csupa jókedélyű, szimpatikus arc. Élvezettel elevenítjük fel közös emlékeinket, a csúcsmászás napját, az életreszóló pakisztáni nyár szép pillanatait!

A reggelihez egy darab sajtot török. A könnyem majd’ kicsordul! Pár karika kolbászt szelek, teát készítek. Hetedike. Ma időszerű fürdeni is egyet. A konyhától rendelek egy vödörnyi melegvizet és elvonulok a kis sátorba. A szél rámtapasztja a hideg ponyvát – megkapaszkodok az ingatag szerkezetbe. Anyaszült mezítelen állok a sátor közepén, csöpög rólam a víz. Gőzölög a testem. Leguggolok és még egy kancsónyit merek magamra. Megdörzsölöm az arcom. Fújtatok, nyögök, hörgök. A habos forróvíz elszivárog a gumiszőnyeg alatti kövek között. Tisztálkodás. Ez mindig csudajó élmény!

A családommal beszélek. Soma vadul tekeri biciklijét az utcánkban. Zöldek a fák, szinte érzem a virágok illatát a képernyőn keresztül. Csupa szín, csupa élet! „Azt hiszem, túl vagyok egy érzelmi holtponton.” – vallom be a Feleségemnek. „Nagyon, nagyon várom a folytatást!”

„Szó szerint pár hét és fent leszek! És jöhetek haza!” – lelkesít. Beleborzongok a könnyen kimondott szavakba. Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. De annyira jó hallani!

Látom magam előtt, minden nap: a csúcsot is és Őket is. A családomat. Minket, együtt. Otthon.

Ebéd után felrázok egy adag Nutri8 fehérjét és átballagok a „kávézóba”. A körletünkhöz tartozó létesítmény zavarba ejtő: stabil padlózata van, rajta műfű, a hatalmas dómsátor legalább öt méter magas. És igen, még kávégép is van és zene szól a mobil hangszóróból. Két kocka piskótát a tányérra teszek és leülök az egyik félreeeső asztalhoz. Nagyokat kortyolok a shakerből. Megengedek magamnak fél órát, hogy csak üljek és bambuljak ki a fejemből. Egyre nyugtalanabb vagyok, a szó jó értelmében: napjában többször is szugerálom a közelgő két legmeggyőzőbb napot. Hamarosan indulhatok: indulnom kell és indulni akarok! Elképzelem, hogy az utolsó köröm után egy egészen más állapotba kerülök majd: egyetlen feladatom lesz, a legnagyobb – a csúcs elérése. Vár a magasság, A Hegy! Teleszívom a tüdőm levegővel, kifújok. Lehunyom a szemem. Szerencséért fohászkodom.