Váratlan kellemetlenségek
2023. április 25.
24-én este, még 11 óra sincs, amikor megsímogatom a pudzsa oltár egyik sziklatömbjét és elindulok az éjszakába. Magam mögött hagyom a biztonságot és kényelmet jelentő alaptábort.
A fagy elviselhető, könnyen öltözöm. Tempós léptekkel érek a gleccser közepén található nyomvonalra, mostanra be is melegedtem. Hamar a „crampon pointnál” találom magam: itt szokás hágóvasat csatolni, innentől válik meredekebbé a terep. És valóban: érkezik az első jégfal. Aggasztó állapotban lévő kötélpár. Ez tavalyról maradt itt?!? Nem is értem, de megindulok felfelé...
Az éjszaka leple alatt keveset látok a környezetemből, ami a Khumbu-jégesés roskatag jégtornyai között kígyózva nem feltétlenül hátrány. Pszichésen könnyebb elviselni így az útvonal jelentette nyilvánvaló kockázatot. Nagyokat reccsen és kattan a jég, olykor lépteim alatt, máskor a fejem fölött hajladozó száztonnyányi tömbök mélyén. Az ember összeszorított fogakkal lépked és arra gondol, úgysem most fog leszakadni! Mást nem nagyon tehetek.
Telnek az órák. Haladós. Több tucat serpa teherhordó nyomja éjszakai műszakját, cipelve súlyos zsákokat az első magaslati táborba vagy tovább. Köhögnek, fújtatnak, köpködnek, lépkednek rendületlenül. Megállapítom, hogy hasonló tempót tartok a többséggel. Külföldi mászóval nem találkozok. A szóbeszéd ellenére nem tűnik hosszabbnak az útvonal, sőt! Ráadásul meggyőződésem, hogy kevésbé fenyegető – mármint maga az útvonal. Egész más történet persze, ami a Nyugati-vállról zúdulhat be a labirintusra. És persze, ettől függetlenül így is bármi, bármikor összeomolhat körülöttünk is. A jégesés változatlanul orosz rulett a véleményem szerint. Félelmetes hely, ahol nem szívesen várakozik az ember. Sietni kell: én legalábbis iparkodom, ahogy csak tudok.
Négy óra elteltével ellaposodik a terep. Kidugom a fejem az utolsó jégfal fölött, nagy sóhajtozások közepette felhúzom magam és serényen lépkedek tovább. Kisebb-nagyobb hasadékok fölött ugrok át, a létrákon megfontoltan tipegek. Alattam feneketlen, koromfekete mélység. Ezeréves jégfalak közt fut le a szűkülő repedés, de mielőtt összeérne, a semmibe veszik. Fenyegető. Mégis: ez már „gyerekjáték” a sűrűjéhez képest, amikor egy-egy lehetséges omlás esésvonalában kell eltöltened hosszú perceket.
C1. Az 1-es tábor. 6000 méter fölött vagyok. Amint meglátom az első sátrakat, orbitális erejű szél taszít rajtam nagyot! És hirtelen elszabadul a pokol! Öt órája vagyok úton, de ezen a ponton újra és újra megtorpanok! Jesszusom, mi történik?!? Elhagyom a sátrakat és bizonytalan léptekkel beleveszek a káoszba. Alig látok. Rendezetlen fénypontok halmaza villog minden irányba. A nyomok percek alatt vesznek el a hóban. A vihar teljes erejével csap le a Nyugati-völgykatlan szelíd domborulataira. De hiszen ez itt a legkönnyebb szakasz lenne, sétaterep! Hunyorgok, lépek egyet-kettőt, aztán megint pofán vág a szél: mintha le akarná szakítani az arcom! Hátat fordítok! Egy helyben inogok percekig, majdnem leterít a lábamról! Nem állhatok meg! A következő pillanatban két fénypont kerül egyre közelebb hozzám: a kettes táborba tartó serpák mind visszafordulnak! Az egyik karon ragad, majd a fejével az 1-es tábor felé mutogatva magyarázni kezdi: „No way! Too dangerous! You come back. Come back!”. Meg sem állnak. Egy perc sem telik el, de már nem látom őket. Na jól van, ennek a fele sem tréfa. Visszafordulok és nem kis erőfeszítés árán elérem az 1-es tábor egy üresnek vélt étkezősátrát: tiszta erőből üvölt valaki, hogy erre, erre! Kesztyűs kézzel kalimpálnak. Levetem a zsákom és bebújok az ajtó alatt.
Odabent – ekkor – 13 kipirosodott arcú serpa srác üdvözöl. Szűkösen vagyunk, de ez egy indokolt helyzet: a sátor falai megvédenek minket az kint tomboló vihartól. Üres az építmény, inkább raktárnak tűnik egyelőre. Középen állunk, hágóvasban toporgunk a havon, hallgatjuk a szél zúgását. Újabb és újabb menekültek érkeznek. Egy óra múlva már alig tudom, miképp helyezkedjek, annyian lettünk! Számolom: több mint harminc fő. Még egy óra telik el: negyven!!! Nem is értem: mint a heringek! Én, aki kényesen ügyelt eddig a távolságtartásra az alaptáborban, aki messze elkerülte azokat a mászókat, akik jobban köhécselnek a kelleténél és még a vizeskancsót sem fogtam meg utánuk (nem hiába vagyok óvatos: tavaly több mászót evakuáltak covid-gyanúval!), most több tucat serpa közt feszengek immár harmadik órája: nagy részük úgy köhög, úgy krákog, hogy néha odakapom a fejem attól tartva, hogy most hánytak be a közös térbe! Viccen kívül: olyan dolgokat harákolnak fel ezek a legények, hogy bizony túlzás nélkül hallatszik hányásnak az erőlködésük! Meleg párát köhögnek az arcomba, de nincs mit tenni! Majd lefagy a lábam, mindenki didereg, toporog, dörgölőzik a másikhoz. Sűrűn köpködik a véres taknyot a lábam elé. Aki járt már ezeken a vidékeken, jól tudja, hogy ez „természetes”. A hideg, száraz levegő kikészíti a nyálkahártyát, ezek a srácok pedig egyébként sem kímélik magukat: kőkemény melósok, akiket semmi sem rettent meg! Most persze mind itt vagyunk bent, a biztonságot jelentő ismeretlen sátorban összetömörödve! És mi jöhet még: rágyújtanak. Rá hát! Felnevetek. Körbejár a dekk, a kilélegzett párával fojtogató elegyet alkot a cigifüst. Itt is, ott is szívják, kínálgatják egymásnak. Vannak, akik énekelni kezdenek. Elkékült szájjal táncot járnak. Már mindenem fáj, de nincs mit tenni: újra és újra arcon köhögnek. Ha most nem kapok el valamit, akkor soha!!!
Nem tudom, voltam-e már ilyen kiszolgáltatott helyzetben hegyen úgy, hogy közben ennyien vannak körülöttem! Bizarr. Kimerültem. Majdnem négy órát álltunk így egymásnak feszülve, mire csendesedni kezd odakint. Elég volt! Vagy erre, vagy arra, muszáj elindulnom! A sátorból kibújva azt látom, néhányan megindulnak felfelé! De jó hír! Kapom a hátizsákom, felnyergelek, közben nagyokat lélegzem: próbálom erőszakkal kifújni az elmúlt órák klímáját tüdőmből! Magam is köpök egyet-kettőt, majd visszahúzom arcomra a speciális maszkot (olyan, mint egy munkavédelmi maszk, szivacsszerű szűrővel), ami némileg véd a jéghideg levegő közvetlen belégzésétől. Egy pár éve megvan már, még a K2-re vettem, de eddig nem használtam, viszont a „nagyok” körében egyre elterjedtebb, gondoltam, kísérletezek vele. Egyelőre szokatlan. De most nem ezen gondolkozom: csak haladni szeretnék!
Az ítéletidőből hamar kánikula lesz. Elképesztő fényjátékok közepette zsörtölődöm magamban: EZ AZ, amit el akartam kerülni! Hogy napközben mozogjak a Nyugati-völgykatlan poklában! Erre, a kényszervárakozás miatt, most itt vagyok! Ez van. Az ember alkalmazkodik. Bármi is volt a terv, a hegyek közt pillanatok alatt változhatnak a dolgok. Egyik vagy másik irányba is. Nem töprengek, csak megyek. Megyek és megyek, de a kora hajnali lendület így kínlódássá válik. Tavaly több, mint 50 fokot mértem a sátramban. Plusz ötvenet!
Vállvetve előzgetjük egymást egy serpa csapattal. Nevetve beszélgetnek, amikor beérem őket. Csak vigyorgok, vicsorgok rájuk – már nem is tudom. Imádom a derűjüket, de látszólag ők is szenvednek.
A kettes tábort elérve, elhagyok egy-két táborhelyet, majd egy kietlenebb szakaszon, nem messze az útvonaltól felállítom sátramat. Ideiglenesen, csak mára. Hőguta kerülget. Nem akarok tovább menni, a tábor felső vége még messze, ráadásul nagy műgonddal szeretném kiválasztani a „végső táborhelyem”, hogy ne járjak úgy, mint tavaly (amikor is rám telepedett egy nagy expedíció és elpaterolták a felszerelésemet/sátramat, mire a következő körömben újra feljöttem)! Hosszú folyamat lesz, a mai napba nem fér bele! Ez így pont elég volt. Szerintem lett volna olyan, aki a reggeli „buszmegállóból” egyenesen lefelé veszi az irányt – sőt: haza!
A váratlan kellemetlenségek ellenére – és itt a viharra gondolok –, minden a terv szerint alakult. Nyilván jobb lett volna hajnalban megérkezni, frissen, üdén, de ez van! Majd reggel felköltözök végleges helyemre, a 2-es tábor felső peremére. Eredményes nap volt. Az esti napfényben önfeledten hümmögök: ez aztán nagyon szép! És tényleg az. Káprázatos látvány. Elégedett vagyok.
Comentarios