A világ legélhetetlenebb pontján is gondolnak rám
2023. május 12-13-14.
12-én viszonylag későn indulok 2-es táborom sátrától. Sejtem, hogy meglesz ennek a böjtje, de most mégis vonzóbb a Nap melege – annyit fagyoskodtam az elmúlt napokban, hogy ennyi kényelmet megengedek magamnak. Persze még a peremhasadékhoz sem érek, amikor már izzadok és hőguta kerülget! Nyilvánvaló volt, hogy ez – mint a kései indulások szinte mindig – hibás stratégiai döntés, de sebaj: kitartóan lépkedek a körülöttem lévő sok emberrel együtt.
Roppant kellemetlen nap, hiszen a meleg miatt folyamatosan záporoznak a kövek odafentről. C3 és a Sárga-pad között is nagy mozgás van, így minden kisebb-nagyobb, hóból és jégből kiforduló sziklatömb, élükön pattogva gyorsulnak írtózatos sebességre a kiterjedt falon, mígnem surrogó-berregő hanggal, ágyúgolyó módjára süvítenek el a fejed mellett!!! Ilyenkor, amikor közeledő veszélyt vélünk látni, már idejekorán mindenki torkaszakadtából üvölt: „Rock! Roooock!!!” – vagy a serpák sokszor csak fütyülnek, vijjognak! Folyamatosan felfelé figyelek. Nem merem levenni a szemem a fényesen csillogó lejtőről. A kövek olykor jobbra-balra pattognak, pályájuk kiszámíthatatlan. Robbanásszerűen vágódnak be a jégbe, majd tetszőleges irányba tovább: csattt!!! Összeugrik egy serpa csapat, valami történt fölöttem. Két láb felfelé ágaskodik. Egyszercsak ereszkedik a póruljárt, mondjuk még így is szerencséje volt: sűrű vér szivárog az arcába a fejére kötött kendő alól. Sisakot persze nem visel. Mint ahogy sok serpa nem visel. Nem is értem. Így is épp elég veszedelmes a helyzet. Többször nem indulok ilyen későn, ez nem vitás!
A 3-as táborig tartó szakasz egyébként nem hosszú, bár a 6-700 méter szintemelkedés a Lhoce-fal sziklakemény jegét rugdosva nem jelentéktelen. Mostanra már egész jó lépéseket koptatott a forgalom a falba, de így is melós. A fal felső szakaszán valaki rendkívüli elszántsággal fújtat mögöttem: tekintetünk csak később találkozik össze, én is el vagyok foglalva a vállamat húzó hátizsák súlyával – Márton érkezik, jóval csapattársai előtt haladva. Kedélyesen üdvözöljük egymást.
Az útvonal ezen szakaszának „kiszállása” pihenőpont is egyben. Ez az első lehetőség leülni. A jégfal alatt nagy hóátfúvás, nem lehetetlen, hogy hasadékot takar. Mégis, a firnes hó stabil, és egy keskeny sávban vízszintes felületet kínál. Nézegetem minden irányból, szúrkálom, vizsgálgatom. Végül úgy döntök, ez lesz 3-as táborom helye: jól tudom, hogy a pár perccel fölöttem lévő központi tábor alapja végig jég, sokkal melósabb lenne sátorhelyemet kialakítani. Nem érné meg az a plusz 50 méter! Előveszem a csákányom és vadul kapálni kezdem a kemény havat, amit időnként hágóvasas lábammal dolgozok ki a célterületről. Egy óra alatt végzek, ami nagyon jó időt jelent! Az egyszemélyes Zajo Litio pont passzol a keskeny peremre. Pompás! Kb. 7050 méteren vagyok. A nap további része a szokásos tennivalókkal telik: olvasztás, hidratálás, falatozgatás, pihenés. Az ébresztőmet hajnali kettőre állítom. Egy jégcsavarba kikötözködve töltöm az éjszakát.
Alig alszom valamit, ráadásul az útvonal mellett vagyok, így állandó a forgalom is. Összekészülök, még egy adag vizet lefőzök, megtöltöm puttonyom. Lényegében csúcsmászó ruházatban indulok a 4-es tábor felé: célom a Genfi-sarkantyú elérése, a 7900 méteres magasság érintése. Nehezen melegedek be. Egyelőre nem nagy a mozgás, két serpa sráccal előzgetjük egymást. Aztán egyszercsak hátra maradok.
Annyira hideg van, hogy nem győzöm tornáztatni a lábujjaim! Lóbálom lábaim. Fárasztó. Tavaly a Lhoce csúcsára tartva egész éjszaka ezt csináltam. Most is számolom: a 40-50 erőteljes(!) láblendítésre változatlanul szükség van, hogy újra érezzem lábujjaim. Mondjuk amíg ÉRZEM, hogy fáznak, addig nincs nagy gond. Amikor már nem érez az ember semmit, akkor kell igazán aggódni!
Elér a felkelő Nap fénye. Időnként letöröm a jégcsapokat maszkom pereméről. Valamennyit segít az arcomat fedő csoda, de még mindig szokatlan: folyamatosan ki kell fújni a párát/nyálat belőle, de még mindig jobb, mint amikor a nedves, nyálas kendő az arcomra van tapadva! Egy picit valóban melegebb levegőt lélegzek így be – végsősoron ez a „munkavédelmi maszk” célja („AirTrim”, ahogy fancy néven árulják). Nappal egyébként túl melegnek érzem, főleg síszemüveggel együtt (legalábbis az alacsonyabb magasságokban), éjszaka kifejezetten használható. A szivacsszerű szűrője mondjuk kezdi megadni magát, de ez bizonyára fogyó alkatrésznek számít. Lassacskán átmelegszem. Mire átkelek a Sárga-pad sziklapárkányain, már nem is gondolok a hidegre.
A Lhoce 4-es tábora apokaliptikus látványt nyújt. Megdöbbenek, mert ezek mind tavalyi sátrak maradványai. Ha belegondolok, hogy NÉGY(!!!) órán keresztül vágtam a helyet a sátramnak, megmásztam a csúcsot és aztán minden motyómat le is vittem magammal, büszkeség tölt el! Valahol felháborító, hogy az oxigénes serpák és oxigénes kuncsaftjaik ugyan miért hagyják minden ingóságukat hátra az enyészetnek??? Miért nem viszik le?!? Komolyan! Elgondolkodtató.
Minden rögzítési pontnál, ahol egyben hatalmas csokornyi oxigénpalack lerakat is díszeleg, megállok egy-két percre pihenni. Lassan haladok. Meleg lett, túl meleg is. A pehely kezeslábas nagy hátránya ez, 8000 méter alatt: nehéz szabályozni, szellőztetni, alakítani. Amikor feltámad a szél, persze gyorsan visszahúzom a zipzárt! Újabb óra telik el: szépen bekanyarodok a Genfi-sarkantyú felszökése felé. Mögöttem kirajzolódik a Lhoce-folyosó vonala: száraz. A kőhullás veszélye idén valós probémát jelenthet. Újra és újra rácsodálkozok, mennyi palackot deponáltak az útvonal mentén. Hármat egyébként valahonnan leejtettek ma hajnalban: hangos, fémesen csilingelő pattogással zuhantak a mélybe! Rossz volt nézni! Csoda, hogy nem pukkant szét a 300 bar – az lett volna még komoly produkció!
Leelőz egy páros. Fiatal lány sejlik az oxigénmaszk alatt. „Csak tessék! You go ahead.” – állok félre. Bólogat ő is, serpája is. „Hú, de te így is nagyon erős vagy!” – dícsérget. Mintha „nyugtatgatna”. A többségnek aggasztó látványt nyújthat a palack nélküli mászók csigatempója. Nem értik: mintha azt jelentené lassúságunk, hogy valami gond van; hogy nem megy. Holott ez a normális. Természetes, hogy SOKKAL lassabban mozog az ember oxigénpalack nélkül! Sok esetben még a serpák szemének is szokatlan a tempó...
A kiszállás. Meredek, nagyjából 30 méteres szakasz fut fel a sarkanytú pereméhez. Megfontoltan lépkedek, nagyokat tolok a jumáron. Még 10 méter. Még öt. És hirtelen teljes pompájában meglátom a Mount Everest csúcstömbjét! Micsoda élmény! Utoljára hat éve jártam itt: úgy érzem, akkor tér és távolság egész mást jelentett! Az akkori nagy küzdelmekhez képest most „programozottabban”, kiszámíthatóbban, merném mondani: készségszinten mozgok a hegyen! Eddig a pontig legalábbis mindenképpen!
Tovább megyek a Déli-nyereg irányába. Nem sokat, csak épphogy egy kényelmes sziklatömbre ülhessek. Egy sporttárssal lefotózzuk egymást: lelkesen guggolok a kép kedvéért, mögöttem az Everest-tel! Óh, de jó ez most: elégedett vagyok! Izgatottan gondolok arra, hogy Timi „élőben” látja haladásomat, mint ahogy látja azt is, ebben a pillanatban, hogy itt vagyok, nagyjából 7900 méteren! Biztosan örül! És már csippan is a Garmin: „Nagyon büszkék vagyunk Rád, Soma is itt ujjong és sikongat!”. Itt vagyok a világ egyik legélhetetlenebb pontján, mégis szívmelengető a pillanat: mert gondolnak rám! Szeretnek. Ez ad erőt minden további lépéshez! Merthogy azt hinnénk, karnyújtásnyira a cél: és látszólag igen, itt van a csúcs előttem! Innen azonban most le kell ereszkednem, egészen az alaptáborig, újabb hosszú napokat várni, időjárást tanulmányozni, majd újra nekiindulni: Khumbu-jégesés, 2-es tábor, 3-as tábor, a harmadik napon a 4-es – és EZ lesz csak a rajtvonal! Akkor fogok tudni elindulni a legmagasabb pont felé! Az Everest csúcsa még időben és térben is nagyon messze van, hiába állok itt a „kapujában”!
Lefelé újra találkozok Mártonnal. Egy sorozatnyi képet készítek róla, amint nagy elánnal kapaszkodik fölfelé a kötélen. Jó érzés összefutni: még egy pár közös képre is van kapacitásunk – serpa társa örömmel fotóz minket –, majd elköszönünk és jó szerencsét kívánok Neki a csúcsmászáshoz! A kötélrögzítő csapat sarkában vannak, egyike lesz az első külföldi mászóknak ebben a szezonban, aki a 8848 métert érintheti! „A csúcs után beköszönök majd!” – mondja lelkesen Márton. Örömmel venném! Én két hónapja vagyok úton, Ő alig két hete. Mégis: hatalmas pillanat ez mindkettőnk számára! Ő viszont már be is lép azon a bizonyos kapun. Holnap fent lesz a csúcson. Elgondolkodva, érzelmesen nézek utána. Eszembe jut Dávid is és egy évtized hősies küzdelme. Everest: mennyi különböző történet! Még egy pillantást vetek a csúcs fekete tömbjére, majd beleereszkedem a kötélbe.
Sűrű ködbe érek, mire átevickélek a Sárga-pad szikláin. Hosszú az út lefelé. Néhány kötélszakasz túl feszes, az ereszkedőnyolcast esélytelen beleerőltetni. Sebaj, sok esetben egyébként is csak „kézzel” ereszkedek. Egy karabinert persze ilyenkor is rácsattintok a kötélre. Késő délután érek a 3-as táborom sátrához. Kevés pihenés után erőt veszek magamon és összecsomagolom sátram. Gondosan ledepózom. Tovább ereszkedem 6400 méterre: a 2-es tábor merőben szelídebb környezet, mint bármi más fölötte!
A szembeforgalom egészen elképesztő. Beindult a gépezet! Folyamatosan jönnek a serpa teherhordók, töménytelen mennyiségű oxigénpalackkal és felszereléssel megrakodva! Mire leérek a Lhoce-falon, a peremhasadék fölött vagy fél órát várok, hogy leengedjenek végre! Az egész 2 perc lenne, de hiába pillantanak fel, csak jönnek és jönnek leszegett fejjel, irdatlan rakományuk súlya alatt görnyedve! Mire bekullogok a 2-es táborba, már késő este van. Kimerültem. Még egyszer hátrafordulok és felnézek az égre: sűrű csillagösvény kanyarog 2000 méteren keresztül! Arra tippelek, legalább 200 serpa munkás lámpájának fénye csillog a hóban! Szorgos hangyaseregként vonulnak, úton vannak a 4-es táborba. Káprázatos látvány! Utólag duzzogok magamban, hogy elfelejtettem fotót készíteni...
Mire az esti főzést követően bebújok hálózsákomba, már majdnem éjfél van. Hajnali 3-kor szándékozok felkelni. Négy körül indulnom kell lefelé! Tartom magam a tervhez. Mindent, ami már „fölösleges” idefent, magammal viszek. Gondolnom kell a csúcsmászás utáni utolsó lejövetelre: tavaly nagyjából 35 kg-os zsákkal mentem le a végén! Fájdalmas volt, elárulhatom. Most is hasonlóra számítok (bár inkább kevesebbre), de ha csak egy picit is ügyesebb tudok lenni, akkor már most spórolok néhány grammot! Összegyűjtöm a szemetet (mint minden kör végén), egy újabb üres gázpalackot teszek a zsák mélyére, az egyik pár kesztyűt is leszállítom; lefotózom az adott készletet, ez alapján hozok még fel élelmet a csúcsmászó körre. Szertartásosan elköszönök apróka táboromtól és nekilódulok: hatodjára fogok átkelni a Khumbu-jégesésen! Az ingerküszöbömet nehéz definiálni ezen a ponton: úgy érzem, a lelkem minden lépéssel megacélosodik. Tele vagyok jó érzésekkel, mégis úgy látom magam, mintha egy goromba Clint Eastwood módjára acsarkodnék a világgal! Az 1-es táborban vetkőzök, lóbálom karjaim, de tudom, hamarosan úgyis a lehető legnagyobb sebességre kapcsolok! A jégesésben nincs helye várakozásnak, időhúzásnak: durván két órával később lent vagyok! A crampon-point-tól szinte már csak vánszorgok. Reggeli előtt még van időm átöltözni, egy kicsit rekuperálódni. „Magasságos Szűz!” De jó újra itt lenni! Biztonságban vagyok.
