Elviselni a kellemetlenséget
2023. május 10-11.
Rutinosan, de a szokásos félelemmel lelkemben kelek át immár ötödjére a Khumbu-jégesésen. Mindig megnyugtató, amikor az ember meglátja az 1-es tábor sátrait. Meg sem állok, nagy léptekkel iparkodom a 2-es felé: mint minden hajnalban, csontig hatoló hideg van a Nyugati-völgykatlanban. Egy kedves ismerős jön szembe serpa kísérőjével: „Fújni fog a szél, készüljek!” – mondja. Olyan rossz csak nem lehet, gondolom magamban...
Bummm! Még el sem érem a tábort, amikor azt látom, hogy egy sátor repül keresztül a gleccseren. Repül, szó szerint, ráadásul lehetetlenül magasra kavarodik! Nagyot nézek. Pár perc múlva újabb kígyózó sátor tűnik fel az égen. „Ez komoly?” – hunyorgok, némileg hitetlenkedve bámulva a jelenséget. Nem sokkal később meglátom az első táborok letarolt wc-sátrait. Aztán még több szétszakított, feltépett, rongyosra szabott sátrat: hangosan csattognak a szélben. Szinte sietek, hogy a tábor felső végébe érjek. Már látom, hogy depóm ott piroslik a kövek között. Lenyergelek és a viharos erejű süvítésben inogva, nekikezdek a sátorállításnak: egyedül ez igen komoly mutatvány ilyen körülmények között! Talán másfél órába is beletelik: ebből mondjuk 75 perc várakozást, gubbasztást jelent (a legerősebb befúvások perceiben), miközben módszeresen kapaszkodok a sátor különböző részeibe, hogy semmit se veszítsek el. Felváltva rázom a kezem, hiszen az ujjaimat alig érzem. Rálépek a ponyvára, nyújtózkodom, súlyként sziklatömböt teszek ide, oda. Amikor a belső már áll, még nagyobb a szélvitorla – szinte bírkózok a félkész szerkezettel! Amikor minden kész, torz vitorlaként horpad be a ponyva a légnyomás súlya alatt! Hát, ez szép lesz, gondolom magamban: jeget most nem is hozok, az ujjaim majd’ lefagytak! Amikor csillapodik, majd megteszem a szokásos köröket!
Ez volt kora reggel. Délután kettőkor még mindig ugyanúgy ülök a laktér közepén, kézzel-lábbal támasztva a könnyű kis szerkezetet! Néha fejjel is. Iszonyatos erővel tépi a szél, tényleg nem merem elengedni! Már rég olvasztanom, innom, ennem kellett volna! Pihenni, minél többet! Ehelyett egy folyamatos, ádáz küzdelem az egész nap. Álmos vagyok, hiszen az esti indulást megelőzően 1-2 órát aludhattam talán. Dirrr! Hallom, ahogy őrült zúgással megfordul a légtömeg fölöttünk, majd a hegyoldalon rázuhan a táborra: iszonyatos sistergéssel kap bele a ponyvába! Belepaszíroz a földbe! Teljes erővel tolom a ponyvát, de hiába! Csodálom, hogy nem törtek még el a rudak! Derekasan helytáll az ultrakönnyű Zajo sátor! Üvöltve becézgetem szegényt: „Tarts ki, az Isten szerelmére!!!”
A vihar folyamatosan feltépi a ponyvát, a hószoknyára gondosan körbepakolt sziklatömbök is leperegnek. Kezdek vészesen kimerülni. Megint elmondom, amit reggel óta számtalanszor kimondtam: ennem és innom kellene! Ez így nem lesz jó! Lassacskán délután 4 óra! 6400 méteren, egy korty nélkül?!? Eltelik az egész nap! Ilyen kényelmetlenséget! Nem azt mondom, hogy a sírás határán vagyok, de némileg kétségbeejtő a helyzet. És nem csillapodik! Makacsul kitart és újra és újra fülsüketítő zúgással támad a táborra! 100km/h fölötti befújások vannak, ez kétségtelen! Szerintem a 130-as becslés sem lenne túlzás, sőt! Megint két kézzel és fejjel a falnak védem apró lakomat: megjelentek az első, apró szakadások – óh jajj, ez így nem nagyon jó!
Timivel váltok közben üzenetet: próbál megnyugtatni, hogy holnap estére már enyhülni fog. HOLNAP estére?!? Már egy órát is alig bírok, nemhogy az egész éjszakát és MÉG a holnapot!!! Ez így tényleg nem lesz jó! Gondolkoznom kell! Alkalmazkodunk. Döntünk. Cselekszünk.
Vissza kell bontanom a sátrat, különben elveszítem! És, hogy legyen esélyem fontos tevékenységeimet elvégezni és pihenni, el kell innen húznom, de minél gyorsabban! A megfogalmazódott ötlet az 1-es tábor: 6000 méteren jobb kell, hogy legyen!
Lényegében esteledik. Nem szelídül. A sátorbontás legalább olyan izgalmas, mint a reggeli építkezés! Végre csak sikerül lebírkózni a zászló módjára csapkodó ponyvát: összecsomagolom és méretes sziklatömbökkel súlyozom le. Kész! Vacogok, végtagjaim alig érzem. Mozgásba lendülök. A 2-es tábor alján arra gondolok, talán lelek szélárnyékos helyet itt is: kitérek jobbra, elcsámborgok balra. De nem – minden rejtett zugot megtalál és vadul kavarja a porhavat: csak zúg és zúg, odafent és idelent is! Ordítani lenne kedvem? Nem, igazából nem vagyok mérges. Hiába forgolódok, nincs más megoldás! Kiérek a táborból, beleveszek a völgybe: innentől kezdve tényleg muszáj lemennem! Sebaj, jó tempóban az 1-es alig egy óra – megéri!
Sötétedik, mire kiválasztom néhány kóbor sátor mellett ideiglenes helyemet. És mi dobhatja még fel a napom? Egy hasmenés. Így estére, a mínusz 20 fokban, igazán nagy örömmel húzom félre a nadrágomat! Túl kimerült vagyok ahhoz, hogy kinyilvánítsam nemtetszésemet. Egyébként is: mit tehetnék? Egész nap nem ettem, nem ittam. Nem is csodálkozom! Csak rezignált ábrázattal bámulok előre, közben megmarkolom legérzékenyebb testrészem, mert érzem, hogy csipős szél vág alám: a (le)fagyás lehetősége valós veszélyt jelent! Rutinosan, szó nélkül tűröm a kiszolgáltatottságot. Na ez az, ami igazán nehéz tud lenni az expedíciózásban: a kényelmetlenség! A kényelmetlenség, ami esetenként olyan fokú, hogy azt hiszem, kevesen viselnék el: viszont nem menekülhetsz! Ha már ezt választottad, ha már itt vagy benne, akkor tűrnöd kell rezzenéstelen arccal! Vagy fájdalommal, vagy megborult elmével, vicsorogva, vagy nevetve vagy sírva, akárhogy, mindenhogy! De nincs menekvés, ha akarnád se lenne!
Sziszegve húzom vissza öltözékem. Visszalépkedek a sátorhoz. Az egyszemélyes – a 3-as és 4-es táborokba szánt – Zajo Litio délcegen feszít – a változatosság kedvéért – a SZÉLBEN! Igen, itt is fúj, hogy a kutya mindenit!!! De messze nem úgy, mint párszáz méterrel feljebb! Ez „normális” légmozgás, mégha egy-egy pillanatra hangosabb is a kelleténél. Itt már rendben leszünk! Jég híján most havat gyűjtök és jó érzéssel bújok be apró kis lakomba. Olvasztok, főzök, kifújom magam. Ez egy nagyon hosszú nap volt...
Hát, nem volt melegem éjszaka. Ez a sátor nem egy hószoknyás verzió, némileg szellősebb modell. Cserébe jóval könnyebb is persze, de nem kevésbé stabil és ellenálló, mint nagyobb („téli”) társa. Maximálisan meg vagyok elégedve velük! Süt a Nap. Alig várom, hogy elérje táborhelyem! Falatozgatok, zenét hallgatok, közben mérlegelem az elmúlt sok órát: egyértelműen jó döntés volt lejönni! Aludni is tudtam és a mai napot is itt fogom kivárni! (Persze még okosabb lett volna, ha egy egész nappal később indulok az alaptáborból, de ezen már kár rágódni!) Timivel többször is konzultálok: végül úgy döntünk, hogy ma este visszamegyek a 2-esbe, hogy holnap reggel már onnan indulhassak a 3-as táborba. Logikus.
Gyönyörű fények közepette szelem át a Nyugati-völgykatlant. A 2-es tábor háborús övezetre emlékeztet. Letarolt sátrak, foszlányok, romok. Ég és föld ilyen nyugalomban sátrat állítani – szinte pihentető! Bevackolom magam és álomra szenderülök. Hümmögök magamban: milyen könnyű lett volna feladni! De miért is??? Mert pont nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem? Vagy mert épp nehéz volt? Kellemetlen? Bosszantó? Igen, lehet. De csak azért, mert egy nap nem úgy sikerül, mint azt a „tervezőasztalnál” megálmodtuk, nem szabad elfelejtenünk az összes eddigi munkát és erőfeszítést; a részsikereket; az előrehaladást! Nem, kérem szépen! Nem adjuk fel! Semmi okunk nincs rá! Nem is volt. És a férfiasságom sem fagyott le.
Azt mondják, az expedíciós hegymászás javarészt a szenvedésről szól. Szeretek ezzel a gondolattal szembe menni, de el kell ismerni: nagy előnye van annak idefent, aki KÉPES elviselni mindezt a kényelmetlenséget! Mert amikor nagyon rosszra fordul a helyzet, akkor véget nem érőnek tűnik még egy óra is! Nemhogy egy egész éjszaka vagy a napok vagy hetek...
És lehet, hogy mégis igaz: késznek kell lenni szenvedni is, ha épp úgy hozza a helyzet! Ez egy ilyen műfaj.
